Friends. | HYUNLIX

5. rész

Nem akarok Ausztráliába menni. Már felkelni se volt kedvem, mert tudtam, hogy ma repülők. Úgy kellett kirángatnia anyukámnak az ágyamból, hogy szedjem össze magamat. Ez természetesen nem sikerült neki, így végül Hyunjinnal együtt tudtak valamit is összekaparni belőlem. Tudom, hogy ez csak egy hét lesz, de akkor se akarok menni. Nem szeretek ott lenni.

A reptér közepén ácsorgok, miközben a cikázó embereket nézem. Mindenki olyan boldog, hogy utazhat, és itt vagyok én, aki most biztos nem lenne itt, ha éppen nem tolta volna ki a seggemet a reptérre anyukám és Hyunjin.

- Tessék drágám, ezt is vidd magaddal! - adja a kezembe a kézipoggyászomat anyukám.

- Nem akarok menni. - nézek rájuk szenvedve.

- Ideje most már apádat is látnod! - beszél hozzám komolyan.

- Hyunjin... - nézek szenvedve a barátomra, hogy mentsen meg.

- Igaza van anyukádnak. - ért vele egyet. - Őt is látnod kell és a testvéreidet.

- Féltesó és mostoha. - javítom ki.

- Nem érdekel. Akkor is egy család! - szidd le anyukám.

- Figyelj! - fog meg a karomnál Hyunjin és kicsit elhúz anyukámtól, hogy csak én halljam azt, amit mondani akar. - Minden rendben lesz csak úgy, mint eddig. Próbálj meg kicsit nyitni feléjük! Tudod, hogy apukádnak nagyon fontos vagy. - simítja meg a karomat, hogy nyugtasson.

- Jah, de te nem jössz velem.

- Felix. Elég sokszor mentem ki veled Ausztráliába. Nem kísérhetlek el mindig. Olyankor nem is akarsz feléjük nyitni. - magyarázza nekem.

- Mert nem is akarok.

Amióta kijárok Ausztráliában, Hyunjin szinte mindig jött velem. Ritkán volt, ha nem és most se jön. Ilyenkor alig bírom ki. Nem tudok velük azonosulni és Hyunjin legalább segített átvészelni a dolgokat. Na meg apáék is nagyon bírják a barátomat.

- Lix, kérlek. - néz a szemembe. - Ha bármi van hívj!

- Mindennap írj! - nézek rá komolyan, mire elmosolyodik és bólint.

- Na gyere id!. - húz magához és megölel, amit viszonzom neki. - Írj, ha megérkeztél! - enged el.

- Le ne késd a gépedet kisfiam! - jön oda hozzánk anyukám, majd ő is megölel engem.

- Bárcsak... - amint kimondtam ezt, egy kisebb ütést kapok a fejemre, ami anyukámtól jött.

- Ne felejts el felhívni!

- Jó anya...

- Legyél jó!

Lassan elköszönök tőlük és nehéz szívvel, de tovább állok.

——

Az utam nagyon unalmasan telt. Igazából csak próbáltam aludni és közben zenét hallgattam. Megérkezve pedig apukám sofőrje fogadott, aki kijött elém a reptérre, mert annyira elfoglalt, hogy soha nem tud személyesen kijönni értem. Mindig az egyik alkalmazottját küldi.

Már úton vagyok hozzájuk, miközben a sofőrrel kínos csendben vagyunk. Soha nem tudom ilyenkor mit kéne mondanom. Talán beszélgetnem kéne vele? Az is olyan kínos. Viszont nem is tudom leplezni azt, hogy mennyire nem tetszik nekem ez a szituáció. Szerintem az arcomon teljesen ki lehet olvasni, hogy nem önszántamból jövök ide.

Amikor az ablakból megpillantom a nagy, szinte már villát, ahol apukám él, akkor tudom, hogy itt az ideje felkészíteni magamat a találkozásra. A sofőr lassan begurul, a nagy udvarba, ahol megáll és kiszáll, hogy kinyissa nekem az ajtót. Ezt megköszönve én is kiszállok. A csomagommal se kell törődnöm, hiszen ezt a sofőr egyből hozza is oda nekem.