Visszatalálunk - Larry Stylinson ff (18+) - teljes

22. fejezet

Szavai hallatán a lelkem darabokra tört. Elveszítem. Ő is így gondolja. Pedig azt nem élném túl. Számomra Louis volt a minden. Mára már olyan mélyek voltak az iránta táplált érzéseim, hogy elképzelni sem tudtam volna az életem nélküle. Nem telhet el olyan nap, hogy ne halljam a nevetését, vagy ne cikizzen halálra valami apró hülyeség miatt. Hogy ne suttogja többé a fülembe, mennyire szeret, ne érezzem az illatát, ne lássam a gyönyörű kékjeit, ne tüzeljen fel egyetlen csókjával, vagy ne az ő jó éjt üzenete legyen az utolsó, mielőtt mosolygós álomba merülök. A gondolatra is rosszul lettem, hogy mindezt elveszíthetem. Már pedig nagyon is megvolt rá az esély.

***

Életemben nem voltam még ennyire ideges. Zayn kocsijában ültem, Louis-ék háza előtt. Annyira émelyegtem, hogy azt hittem, rögtön elhányom magam.

– Mély levegő, Harry! – beszélt hozzám Lola hátrafordulva. – Beengedlek, de itt leszünk a közelben, és hívj, ha szükséged lenne ránk.

Rendes volt tőlük, hogy teljesen magunkra akartak hagyni, bár ettől egy kicsit sem lettem nyugodtabb. Még arra sem készültem fel, hogy mit mondjak Louis-nak, pedig Liamnél legalább fél órát álltam a zuhany alatt. Az ő pólója és térdnadrágja volt rajtam, mert állítólag a farmeremet lehánytam.

– Úristen! Ne parázz már ennyire! – forgatta a szemét Lola. – Ő csak Louis! Az a Louis, aki most ki van bukva, de szeret téged!

– Igaza van – értett egyet vele Zayn. – Menj, kérj tőle bocsánatot, aztán, ha beveri a képed, majd rendbe hozunk.

– Kösz – húztam el a számat, és kinyitottam az ajtót.

Lola elkísért az ajtóig, a kulcsot behelyezte a zárba, majd kitárta előttem.

– Szurkolok! – kacsintott rám, és már ott sem volt.

Már akkor megszédültem, amikor a cipőm húztam le, és meg kellett támaszkodnom a falnál. A házban csend volt. Általában mindig úgy léptem be ide, mintha hazajönnék, ám ez az érzés most nem volt meg. Már nem voltam itt szívesen látott vendég. Egészen biztos voltam benne, hogy Louis nem fog örülni nekem.

Ellöktem magam a faltól, és beléptem a tágas előtérbe. A nappaliból mintha halkan a tévé szólt volna, és a gyomrom máris görcsbe rándult. Ha Louis ott van, akkor hallhatta, hogy bejöttem. Biztosan azt hitte, Lola érkezett, különben már itt állna előttem. Vettem egy mély levegőt, és az étkezőn keresztül a nappali irányába haladtam. Már onnan láttam, hogy a tévé valóban be van kapcsolva, valami természetfilm ment rajta. A boltív alatt torpantam meg, mert Louis észrevett. A kanapén feküdt, félmeztelenül, ölében a telefonja. Haja ezerfelé állt, szeme vöröslött, talán épp úgy, mint az enyém, amit indulás előtt a tükörben láttam. Arcizmai megrándultak, ahogy végigfutott rajta az idegesség.

– Mi a faszt keresel itt? – kérdezte gorombán, és felállt, de nem lépett felém.

– Annyira sajnálom, Lou! – törtek ki belőlem a kétségbeesett szavak. A szívem annyira dübörgött, alig hallottam őket, de biztos voltam benne, hogy kimondtam.

Louis gúnyosan felhorkantott.

– Sajnálod? Mégis mit? – tárta szét a karját. – Azt, hogy leszoptak? Miért, talán nem volt elég ügyes?

Minden egyes szava megölt bennem valamit, és úgy hittem, menten összeesek, de erőt kellett vennem magamon.

– Kérlek, ne mondj ilyeneket! – suttogtam összetörten, és éreztem, ahogy egy kövér könnycsepp legördül az arcomon. – Én... Nem akartam, és nem is emlékeztem.