Visszatalálunk - Larry Stylinson ff (18+) - teljes

20. fejezet

– Nem, holnap úgyis kiderül. Leteszem, mert Lou vár – mondtam, és meg sem várva Ni válaszát, megszakítottam a hívást.

Mióta Lou-val együtt jártunk, minden este ugyanaz volt a programunk. Beszélgettünk, néha más egyebet csináltunk, mert rendkívül izgalmasnak tartottuk a dolgot, aztán jó éjt kívántunk egymásnak. Már nyitottam volna meg Louis üzenetét, amikor megláttam az értesítéseket. Adam az összes képemet szivecskékkel látta el. Most már kezdtem azt hinni, nem tévedtem. A srác nem véletlenül írt rám.

***

Louis-nál tettem le a kocsit, mert úgy beszéltük meg, nála alszok, mivel a szülei megint nem tartózkodtak otthon. Zayn taxival érkezett Loláért, így mi is velük tartottunk. Négyesben léptünk be a Flash ajtaján, ahol már Liam és Niall asztalt foglalt nekünk. Örültem, hogy Adam még nem volt ott, és kicsit abban reménykedtem, talán nem is fog jönni.

– Hé, szerelmespárok! Mit isztok? – állt fel Liam, hogy hozzon nekünk valamit.

– Amit ti – vágta rá Lola, mi pedig egy vállrándítással beleegyeztünk.

Liam távozott, Louis közelebb húzódott hozzám és a székem támlájára fektette a kezét. Szerettem, amiért mindig meg akarta mutatni, hogy összetartozunk. Az szintén jólesett, hogy már nem csak én, de a barátaim se jöttek zavarba, amikor bármilyen formában egymáshoz értünk. Ittunk, nevetgéltünk, és a két szingli barátunkat ugrattuk, hogy már tényleg ideje lenne felszedniük valakit. Liam időnként egyéjszakás kalandokba bonyolódott, de Niall egyáltalán nem randizott Tamara óta. Annyira szerettem volna újra boldognak látni őt, de tudtam, hogy nála a lezárás sokkal lassabb, mint másoknál, így sosem hozakodtam elő a dologgal. A többiek viszont megtették helyettem is, ami nem baj, mert Niall csak nevetett rajtuk.

– Üdv! – lépett oda hozzánk Adam.

Szinte a semmiből tűnt fel, vagy csak nem figyeltem, így rendesen meglepődtem. Azon pedig főleg, hogy a valóságban sokkal jobban néz ki, mint a képeken. Szőke haja felül hosszabb volt, és kontyba fogta, oldalt viszont divatosan felnyírták. Biztosan nemrég vágathatta ilyenre, mert egyik fotón sem így nézett ki. Fekete póló feszült izmos felsőtestén, és legalább olyan magas lehetett, mint én.

– Nahát, Adam! – ugrott fel Niall. – Nem szép, hogy nem nekem szóltál először az érkezésedről! – zárta rövid baráti ölelésbe az unokatestvérét, majd elkezdte bemutatni a többieknek.

Szerencsére senki sem kérdezett rá, hogy akkor kinek szólt először Adam, mert Louis-nak nem árultam el a beszélgetésünket. Nem szerettem volna felesleges feszültséget kettőnk között.

– Harry! – nyújtotta felém a kezét Adam.

Enyhén felemelkedve fogadtam a kézfogást, és belenéztem a csillogó, szürke szemekbe. Láttam. Ott volt bennük az a fura fény, amit nem akartam, hogy ott legyen. Adam talán a kelleténél picit tovább tartotta fogva a kezem, és mondott is valamit, csak nem értettem, annyira zavarba hozott ez az egész szituáció. Ez volt az első eset, hogy olyan valaki keveredett a társaságunkba, aki valószínűleg többet akart tőlem a barátkozásnál.

– Szóval, te is itt kezdesz? – kérdezte tőle Louis.

Ámulva figyeltem a beszélgetésüket, ahogy megtárgyalják, ki melyik szakra megy, majd Adam elmesélte, hogy a szülei vettek neki lakást, és már fel is adott egy hirdetést, mert nem akar egyedül lakni, pedig nem volt rászorulva a pénzre. Mindenki társalgott vele, csak én nem, pedig Adam gyakran felém pillantott. Barátságos volt, és közvetlen, na meg piszok helyes. Ez tagadhatatlan. Senkit sem zavart a jelenléte, és ahogy fogytak az italok, egyre felszabadultabban viccelődtek mindenféléről.