The Promise /Befejezett/

05.

-Szia anyu... -köszöntem zavartan, bár még nem mozdultam Xavierről.

-Üdv Mrs. Red! –intett Xav anyunak hátrafordulva, miközben egyik kezével a combomat simogatta.

-Ugyan Xavier! Szólíts Susan-nak! Tudod mint régen!

Xavier mosolyogva bólintott.

-Látom... izé.... elvagytok... -mondta anyu zavartan. Én végre 'észbekaptam' és leszálltam Xavierről.

-Gyere menjünk fel. –mondtam és megfogtam a kezét.

-Ó ugyan gyerekek! Nem zavartatok csak...

-Mrs. Red nem csináltunk semmit... Barátok vagyunk... még... -mondta anyámnak és rákacsintott. Mivan?! Ezek... ezek összeesküdtek ellenem! A saját anyám!

-Tudod Xavier... azt hiszem el kell beszélgetnünk... -mondtam.

-Öööö... Tudod Lena... Most jut eszembe, hogy... hogy el kell mennem kaját venni... Mi lenne ha holnap találkoznánk? A parkban? Ahol régen? Oké? Oké. Szia. –hadarta gyorsan aztán puszit nyomott az arcomra és elment.

Fú... Anyán láttam, hogy kérdezni akar valamit, de mielőtt még bármit mondhatott volna felmentem a szobámba. Lerogytam az ágyra. Leszedtem a tetkóimról a fóliát. Bekentem kenőccsel, és szabadon hagytam. Jó érzés volt. Leültem a gépem elé, és elindítottam egy random számot. Mindegy milyen zene volt.

Eldőltem az ágyon és gondolkozni kezdtem. Biztos jó ötlet, hogy megbíztam benne? Hiszen egyszer átvert.... Az anyukája miatt tette Lena. És elkezdtem magamban háborúzni. Pro és kontra érvek születtek a fejemben, hogy megbocsájtsak e Xaviernek vagy ne. Egy részem sikoltozva futott volna el, és soha nem akarta volna látni. De a másik... A másik részem minden egyes percét vele akarta tölteni, újra meg akarta ismerni, keresni akarta a régi Xav-t de az új is egészen lenyűgözte. Hihetetlen mennyi mindenre gondoltam ami vele kapcsolatos. Csörgött a telefonom. Deb volt az.

-Szia. –szóltam bele.

-Szia... -mondta szomorúan.

-Mi a baj? –kérdeztem rögtön, de a hangom nem izgatott volt, inkább féltő és félelmetesen nyugodt. Még én is meglepődtem.

-Semmi... Csak tudod a szüleim...

-Aha... Figyelj, ha akarsz itt aludhatsz. Érted is mehetek meg minden. –segíteni akartam neki. Igaz nagyon kusza napom volt, de Ő a legjobb barátnőm, aki nap mint nap itt van velem, és soha nem ítél el. Nem abban hisz amit hall rólam, hanem abban amit én mondok neki. Viszonozni szeretném neki ezt... Én is a támasza szeretnék lenni.

-Nagyon hálás lennék Lena... -mondta és már szipogott.

-Indulok érted jó? Addig pakolj össze!

-Jó... Csak vigyázz magadra, elég sötét van már...

Igen... A nap közben lenyugodott, és a csillagok magasan jártak az égen a holddal együtt. Szép felhőmentes éjszaka volt.

-Mint mindig.

Leraktuk, gyorsan felvettem a pulcsim és lementem a lépcsőn. Anyut a kanapén találtam. Be volt takarózva. Aludt, de a könnyek az arcán még frissek voltak. Egy fényképalbumot szorongatott. Óvatosan kivettem a kezei közül. Oldalra fordult és tovább aludt. Annyira gyengének és fáradtnak látszott. Segíteni akartam rajta is. Mindenkinek annyi minden fáj, és alig kap segítséget. Bár az emberek ettől lesznek erősek. Legalább is ezt hallottam. Elszoruló torokkal kinyitottam az albumot. Az egyetlen olyan fényképalbumunk volt, amiben még apa is benne volt. Ránéztem a telefonom képernyőjére. Ma van a napja, hogy tizenegy éve  diagnosztizáltak nála egy súlyos betegséget... Rákot. Nem nem olyat ami Xav anyját is elvitte. Ez súlyosabb volt. Előszőr a májában, aztán a gyomrában, végül a tüdejében és mindenhol. Az az időszak egy szenvedés volt. Leraktam az albumot a dohányzóasztalra. Mindig az a rohadt rák! Egy undorítóan makacs, és utálatos betegség. Megigazítottam anyán a takarót, és egy puszit nyomtam a homlokára. Fogtam a kulcsom és elindultam. Beültem a kocsimba, és elhajtottam Debék házához. Ő már kint állt a kerítésen kívül. Egy nagy táska volt nála. Addig maradhat ameddig csak szeretné. Soha nem fogom elküldeni. Megálltam, beült az anyósülésre.

-Szar nap? –kérdeztem, miközben megfordultam az úton.

-Az. Neked? –kérdezte miközben letörölte a könnyeit.

-Mondhatjuk. Az apámnál pontosan ma tizenegy éve diagnosztizáltak negyedik stádiumba lépett előrehaladt rákot.

-Te jó ég Lena! Soha nem mondtad! Soha nem mondtad, hogy ebben halt meg az apád.

-Tudom. Senki sem tudja. Csak Te, meg anyám. Talán Xavier.

-Sajnálom. Gyújtunk neki gyertyát.

-Köszönöm. –mondtam és rámosolyogtam.

Otthon halkan felmentünk a szobámba. Megágyaztunk és gyújtottunk egy gyertyát a papámnak. Először Deb fürdött, aztán mentem én. Később pizsamába bújva beszélgettünk az ágyban háttal fekve. Néztük a plafonomon lévő foszforeszkáló csillagokat. Deb lassan elaludt. Én nem tudtam. Egyfolytában csak az apám meg az anyám járt az eszembe. Mennyi mindenen mentek keresztül. Noha apunak nagyon nehéz volt mivel beteg volt, anyunak  szerintem még nehezebb. Hiszen Ő látta, ahogy a szerelme meghal egyre soványabb lesz egyre jobban elhagyja az élet, egyre szomorúbb lesz. És ez nagyon borzasztó. Imádkozom, –pedig nem vagyok vallásos- hogy velünk (Deb, Xav, Deniel, én) ez soha ne történjen meg. Soha ne kelljen ilyen borzalmat átélnünk. Én tuti nem élném túl.

Ekkor halk kaparászást hallottam az erkélyről. Lábujjhegyen elosontam a baseballütőmért. Elrántottam a függönyt, de csak Xavier volt. Régen is nagyon sokat mászkált ide. Leraktam az ütőt, és kiléptem mellé a kellemes melegbe.

-Szia Lena. –mondta. Ugyan úgy volt felöltözve, de most magához húzott és szorosan átölelve tartott.

______________________________________________________________

Sziasztok!!444!!!!4444 :D Ha tetszett jelezd, írj üzenetben, kommentben stb. Köszönöm a kommenteket és a csillagokat :)