F L A W L E S S

5. fejezet

A hét hátralévő része hosszadalmasan telt, a tanulás mennyisége megsokszorozta magát, tartós kialvatlanság gyötört és emellett még egy biológia beadandó is ott foglalta a helyet a jegyzeteim között, mert bár a Mr. Wattscal való beszélgetésem vége elég értelmetlenül ért a véget, az elkövetkezendő órán nekem szánta ezt a megtisztelő feladatot. Emberi etológia.

Igazából egészen biztos vagyok abban, hogy mindezzel csupán csak bizonyosságot akar szerezni a kitartóerőmről és a maximalizmusomról. És ezek bizony elég magas értéket ütnek, így örömmel fogom szemléltetni vele.

⋆.ೃ࿔*:･ೃ⁀➷

Azonban végre szombat, ami alapjáraton semmivel nem különlegesebb, mint a hét bármely más napja. A hétvégéim nem bővelkednek produktív tevékenységekben, ennél fogva tehát attól kezdve, hogy úgy kilenc óra tájékán felkelek, semmi érdekes jelenség nem történik körülöttem. A családi reggeli nem a mi műfajunk, meg igazából semmi ehhez kapcsolódó szokás.

Az ágyamon és a mellette eluralkodó káoszt hamar felváltotta a rend, a gardróbom tartalmából egy egyszerű melegítőnadrágot varázsoltam elő, egy fekete crop-toppot felvéve pedig egyidejűleg indultam le a nappaliba, ahol furcsa módon a szüleimet találtam, akik együtt kávéztak.
Ez a jelenség talán azért is vérzett több sebből, mert anya már a korai órákban elfogyasztja a napindító koffeinadalékot, és mert apám ilyenkor már rég az ügyeletét végzi.

A lépcsőn lefelé jövet kiböktem egy kérdést, ami hátha megmagyarázza majd a dolgokat.

- Jönnek hozzánk a nagyiék? - kérdeztem megilletődve álmos, rekedtes hangon, majd a kanapé karfáján helyet foglalva figyeltem a szüleimet, a szemgolyóim pedig jobbra-balra tekintgettek folyamatosan.

- Hát felkeltél, kincsem. - mosolygott rám kedvesen apa, majd egy újat kortyolva a kezei közt megpihenő csészéből folytatta a beszédet. - Miből gondolod, hogy látogatónk jön? - néztek össze kicsit esetlenül anyával.

- Hadd gondolkodjak. - dörzsöltem meg a halántékomat és az álmosságom miatt enyhén fájt is ez a mozdulat. - Anya sosem kávézik reggel kilenckor és általában már rég a konyhában szorgoskodik, míg te javában az ügyeleten ülsz és két műtét között fellélegzel egy kicsit. - adtam diplomatikus választ a szüleimnek, akik úgy tűnt, jól szórakoztak az én értetlen tűnődésemen.

- Tudod milyen az osztályvezetők élete, magam irányítom a kötöttségemet. - magyarázta apa és megpaskolta a mellette üresedő helyet, hogy átüljek mellé és mert szinte már allergiás arra, ha én vagy Chris a karfát találjuk meg ülőhely szempontjából.

Apukám a St. Marteen-i kórház sebészeti osztályának vezetője, és az egyik legkiválóbb szakembere az egész környéken. Rengeteget gyakornokoskodott ott évekkel ezelőtt, és bár az elején csak egy egyfajta helyettesi állása volt az osztályon, a sebészetre szakosodott tudása hamar megmutatkozott a dolgozók színe előtt és ez épp elég megnyerést biztosított az akkori osztályvezetőnek, hogy nyugdíjba menetele miatt apa kezébe adja az irányítást. Mindössze huszonkilenc volt, amikor elérte ezt a mérföldkövet, azóta pedig eltelt tizenegy év és változatlan pozícióval foglalatoskodik. Mindig is csodáltam apát a sikerei miatt, azért, hogy két diplomával a kezében büszkélkedhet és hát mert életeket ment. Persze ez nem jelenti azt, hogy szeretnék a nyomdokaiba lépni. Az orvosi pálya nagy elkötelezettséggel és odaadással jár, és mindezek nyilván megvannak, mégsem érzem úgy, hogy ez lenne az én utam. Mellesleg pedig nem vagyok vér barát. Bármilyen vér, tű, belső szerv és az ájulás szélén vagyok.

- Elég a nagy fényezésedből, Andrew! - bökte meg anya szórakozottan apát. - A kávéd a konyhapulton kicsim, ahogy elnézem, szükséged lesz rá. - biccentett a konyha felé anya, majd lágy tekintettel fürkészte az arcom.