F L A W L E S S

15. fejezet

Az október eleji kellemes szellővel átjárt időjárás és a mostani csípősséget maga után vonó november vége nagyjából akkora kontrasztot mérlegelt egymás között, mint az a két héttel azelőtti nap, amelyen csak egy eredményes verseny tébolygott egymagában mindaddig, míg az erőteljes adrenalin löket, amely apa által jött létre, a dolgok közepébe nem vágott, amolyan in medias res irodalmi módon. Azóta eltelt tizennégy nap. A kapcsolatom apával sokkal kilátástalanabb, mint korábban, az egymással folytatott kommunikáció leredukálódott, a szavaink veszítettek értékeikből.

Aztán ott volt a tanári bál is. Összességében fantasztikus lett a díszítés, még ha valamennyi része Axel kezének munkája alatt nőtte ki magát. Szeretett tanáraink ezer wattos mosollyal kápráztatva szerepeltek azon képeken, amiket az egyik évfolyamos lány szerkesztett össze a honlapra. Meg kell hagynom, hogy amatőr, kezdő fotós ellenére már-már kezdik meghozni a tanfolyamokba fektetett energiájának eredményét. Persze, mindenkit egytől-egyik, tetőtől-talpig kielemeztünk, egyetlen képrészlet sem veszett el a semmiben, ez alól pedig Mr. Watts sem volt kivétel. Mielőtt még összezavarodnánk itt. Az osztály háromnegyedével a kiállhatatlanul kimért magatartásával és szarkasztikus megjegyzéseivel nem is tudom...talán két nap után megutáltatta magát, viszont senkit se tévesszen meg ez a látszat. Órán kívül azért elég sok szempár figyelme irányul rá, tekintve, hogy amúgy az órákon nem sok.

– Hazahozol ma órák után? – üvöltöttem fel Chrisnek, aki valószínűleg a rongyai között kapirgálva éppen azon filozofál, hogyan és melyik óráját tudná a lógás hatalma alá venni. Húsz évesen az ember semmit sem csinál másképpen, mint egy évvel fiatalabb életkorában.

– Biztos, hogy nem. Edzésem van hugicám. Lehet, Ms. Piperkőc, hogy neked nyolcadik óra után automatikusan kezdetét veszi a magadfajta stréberek monotonitása, amely másból sem áll, mint a tanulás és a lélegzetvételek nem kihagyása két irka-firka házi dolgozat között, de nekem tartalmasak a napjaim. – legszívesebben a képébe röhögtem volna, amiért az edzésnek akkora jelentőséget nyilvánít a jelenleg zajló napjaiban, mint egy diplomának. Nem sértegetem, hiszen valamelyest jól esik az ő boldogságának fokozása ezzel az egésszel, de amikor a kedvességének a rovására megy, nem igazán vagyok képes értékelni.

– Elfelejtettem, hogy az én tróger kisöcsém szörnyen elfoglalt, mióta a gimnáziumi kosárcsapat tagja. Ne fáraszd magad, majd sétálok. – tettettem együttérző gúnyt, miközben a telefonomat funkcionáltam tükörként és elegyengettem az ajkaimon pihenő rúzst. – Egyébként pedig, szerintem csak böki a csőrödet, mert valaki tanul is.

– Határozottan, hiszen egyik percedben még tanulsz, a másikban pedig korrepetáltatod magad Mr. Wattscal. – zavarta le hanyag módon a mondandóját.

– Fogd be, Chris. Nem mellesleg felkészítés volt, nem korrepetálás. Minek nézel engem? – ráncok futottak körbe, végig a szemöldök vonalamban.

Lenéző tekintettel konstatáltam a lépcsőfokokon a lábaival leguruló fiút, fekete melegítő szettjében és a por keverék ette Air Force-át, amelynek színét már nem lett volna képes egyetlen egy ember sem a fehér színnel definiálni.

– Tetszem, vagy miért bámulsz ennyire? – hallatta mélynek tűnő baritonját.

– Álmodozz csak, hogy valaha ténylegesen el fogom ismerni a megnyerő kinézeted egy lányszemlével. – finoman leakasztottam a fogason lógó kabátom, majd magamra hámoztam. Pedig jól nézett ki. Helyes volt és megnyerő, mindez pedig csak egy fekete szettnek köszönhető, amiben semmiképpen sem az elegancia volt a domináns.

Aznap, csütörtökön totálra nem volt képes hazahozni, így tényleg sétálnom kellett. Az eső úgy gondolta, hogy barátságkötésre bír engem, szóval úgy történt, hogy zuhogó esőben tértem haza. És hogy miért gondolok erre vissza így a vasárnap kellős közepén? Nos, mert ahogy a századik papírzsebkendővel szánt szándék nélkül pirosra dörzsölöm az orrom, folyton eszembe jut az a vacak pillanat. A citrom fanyar íze csücsörítésre készteti az ajkaimat, a lábaim már feladták a "hogyan, milyen pozícióban helyezkedjenek el" kreativitásukat, anya pedig fél óránként bekopog, hogy szükségem van-e valamire.