Ha egyszer rabul ejt, nem ereszt többé

[𝟡]

Harry homlokáról izzadság cseppent a parkettán gyülekező tócsába. Nem zavartatta magát, még csak meg sem törölte a homlokát, csak nyomta a fekvőtámaszokat, szinte másodpercenként egyet. A bicepsze már annyira fájt, hogy szinte nem is érezte, de ez sem állította meg. Összeszorította a fogát, megfeszítette a hasizmát, és olyan tökéletes volt minden mozdulata, hogy mindenki példának tekinthette volna.

A fülében egy Sum41 album dübörgött. A dobhártyája szinte a zene ütemére lüktetett, és a karja is pont így hajlott. Minden hajlításnál beszívta, majd nyújtásnál dühösen kifújta a levegőt, de még ez sem tudta eloszlatni a vörös ködöt a fejében.

Gyűlölte a tényt, hogy még akkor sem tudott elmenekülni ebből a környezetből, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. Kényszert érzett arra, hogy zenét hallgasson, de az iPod illetve a fülhallgató látványa Louis-t juttatta eszébe, amit egy pillanatig sem akart, így végül hátul a nadrágja derekába csippentette a zenelejátszót és a fülhallgatót hátulról vezette a fülébe, így még a vezetéket sem látta. A fekvőtámaszokat csukott szemmel végezte, így nem kellett látnia a szoba padlóját sem, ennek ellenére mégsem tudott elrugaszkodni. Nem tudta máshova képzelni magát, és ha őszinte akart lenni magához, nem is akarta, mert az csak hiú ábránd lett volna, semmi több.

Ordítani akart, részben azért, hogy kiadja magából a dühöt, részben meg mert a karjai már nem bírták sokáig. Az izmai egyre gyorsabban gyengültek, és lassan már nem volt elég pusztán az akaratereje ahhoz, hogy megemelje magát. Csöndben csuklott össze a földön, de mielőtt a feszültség sírás formájában szakadhatott volna ki belőle, a hátára fordult, és haspréseket kezdett csinálni ugyanabban a tempóban.

A londoni lakásában volt boxzsákja, így amikor ingerült, vagy dühös volt, az mindig segített neki lenyugodni. Ennek híján viszont nem hagyatkozhatott másra, mint a saját izmaira.

Az album végére minden erősítő gyakorlatot, ami eszébe jutott végigcsinált, és bár mind segített kiadni magából a feszültséget, a végén mégis zokogva feküdt a szoba padlóján. A zenelejátszó, mintha érezte volna, hogy Harrynek mire van szüksége, hirtelen egy James Bay kislemezt kezdett játszani. A férfi a fülére helyezte a tenyerét, hogy semmilyen külső zaj, így a sírása se szűrődjön be.

Hosszú időbe telt, mire sikerült lenyugodnia. Amikor a könnyek csillapodni kezdtek, kihúzta a vezetéket a füléből, és hanyatt fekve tétlenül meredt a mennyezetre. Teljesen üresnek érezte magát belülről. Érdektelenné vált mindennel szemben. Hiába jutottak eszébe a szülei és Louis újból meg újból, már nem tört össze többet, és nem húzta fel magát. Különös nyugodtságot talált abban, hogy közel egy órán keresztül sírt.

Csak akkor kelt fel a földről, amikor a szoba fényei változni kezdtek a lemenő nap következtében. Mélyet sóhajtott, unottan körbenézett a szobában, ránézett a bevetetlen ágyra, az íróasztalon felejtett papírra és ceruzára, majd az ajtó kilincsére. Végül úgy döntött, lemegy a konyhába, mert egész délután nem evett semmit, és ahogy erre gondolt nyomban meg is kordult a gyomra.

Lement a lépcsőn, és ahogy a földszintre ért, körülnézett, de senki sem volt ott. A konyhaajtóhoz lépett, majd kinyitotta, és belépett. Emilia éppen a hűtő előtt állt, de az ajtónyitódásra Harry felé fordult.

- Éppen arra készültem, hogy felviszem neked a vacsorát - mosolyodott el lágyan az asszony. - Louis említette, hogy nem vagy jól, tudok segíteni valamiben?

- Készítesz nekem vacsorát? - kérdezte Harry kicsit szégyenlősen, mert nem akarta kihasználni Emilia jóindulatát, mégis aznap este rendkívül jól esett volna neki a gondoskodás.