Ha egyszer rabul ejt, nem ereszt többé

[𝟜]

Másnap Harry arra ébredt, hogy szemét a nap sugarai zavarták. Nem volt hozzászokva ehhez az érzéshez, mert a londoni lakásában nem úgy álltak az ablakok, hogy a reggeli fény az ágyára vetüljön. Hunyorogva nyitotta ki a szemét, majd ásítva nyújtózott egyet, és felült, a válláról lesodorva mindkét takarót. Kiszállt az ágyból, és azt bevetetlenül hagyva a tükör elé lépett, hogy megfigyelje a napok óta szeme alatt ülő sötét karikákat. Az éjszaka alatt sokat enyhültek, de nem tűntek el nyomtalanul. Bár az ágy nagyon kényelmes volt, nem érezte magát igazán biztonságban ezen a helyen, így nem volt olyan pihentető az alvás, mint amilyenre szüksége lett volna.

A hajába túrva hátrasimította a szemébe hulló tincseket, és miután kikeresett magának egy kényelmes melegítőnadrágot a sporttáskából, elindult a szoba kijárata felé.

Csendben kinyitotta az ajtót, és mint előző nap, ezúttal is először hallgatózott, csak utána indult el. A házban teljes csend volt, így kíváncsian vette a fokokat lefelé a lépcsőn. Azon gondolkodott, hogy vajon itt merték-e hagyni egyedül a házban, amikor meghallotta a halk beszélgetést a lépcső mellett nyíló ajtó mögött.

Amikor odaért, halkan kopogott, mire a hangok elhalkultak, és Louis hangja szólt ki, hogy szabad. Ő benyitott, és finom reggeli illata csapta meg. Louis az ajtóval szemben, egy étkezőasztal túloldalán ült, egy nála jó húsz évvel idősebb asszony pedig az asztalfőn, de Harryt meglátva azonnal felkelt a helyéről.

- Jó reggelt! - köszöntek mindketten, a férfi pedig csak biccentett, és zavarában álldogált az ajtóban, amíg az asszony oda nem lépett hozzá.

- Emilia vagyok, drágám, tegezz nyugodtan! - mosolygott, és miközben megrázta a kezét, Harry is bemutatkozott. - Ülj le, szívem, Louis-nak is éppen most csináltam reggelit, csinálok neked is. Szereted a tükörtojást? - Harry bólintva felelt. - Kávét kérsz vagy teát?

- Teát - vágta rá. - Feketét.

A válaszát követően Emilia bólintott, ő pedig érezte magán Louis tekintetét. Amikor felé fordult látta, hogy próbálta visszafogni a mosolyát, de mivel nem igazán jött össze neki, inkább másra terelte a figyelmet.

- Jól aludtál? - kérdezte derűs tekintettel és őszinte kíváncsisággal, Harry viszont ezt nem viszonozta.

- Otthon jobb lett volna - morogta, elég hangosan ahhoz, hogy a konyhában mindkét személy pontosan értse.

- Azért remélem, tudtál pihenni - folytatta Louis olyan hangnemben, mint aki nem is hallotta a korábbi megjegyzést. - Jobban nézel ki, mint tegnap.

- Az biztos, hogy csinosabb most, mint ájultan - szólt bele a beszélgetésbe Emilia is, és amikor Harry arra nézett, látta, hogy az asszony miközben már a tojásokat törte fel, megrovó tekintettel nézett Louis felé. Ő kínosan nevetett fel.

- Na, igen. Azért bocsi újra! - dőlt hátra a széken Louis, újra felvéve Harryvel a szemkontaktust. A kezét a combjára tette, és az ujjaival dobolt a nadrágján. - Az este én ütöttelek le, de tényleg nem akartam, csak dühös voltál, ami persze érthető, de mégse vihettünk volna ki a házból olyan feltűnésmentesen, ha kiabálsz és próbálsz ellenállni. Így sokkal könnyebb volt, és remélem, semmi komolyabb bajt nem okoztam vele.

A szavait követően csend telepedett a konyhára, és csak az olaj sercegése törte meg a csendet, amikor Emilia a tojást a forró serpenyőbe öntötte. Louis várakozóan nézett rá, Harry pedig értetlenül viszonozta a tekintetét.

- Mit vársz, mit mondjak? "Semmi baj, Louis, megértem, máskor azért ne csináld" vagy mi a faszt? - Harry még mindig dühös volt rá, és nem is számított arra, hogy lesz idő, amikor nem lesz az. Ezek az emberek az otthonát rabolták ki, őt pedig akarata ellenére elvitték, és elvettek tőle mindent, amivel lehetősége lett volna visszamenni.