A Négyek (A Táltosok Öröksége 1.)

4. fejezet: A tűz

Amikor Szonja benyitott a boltba, rögtön meg is bánta. A csengő olyan élesen szólalt meg, hogy szinte fizikai fájdalmat okozott számára. Haragosan felpillantott a kütyüre, majd csak magában átkozódott. Biztos megpiszkálták azt a pokoli masinát! Amíg véget nem ért a ricsaj, letapasztotta a fülét, másképp nem bírta volna elviselni a hangot.

Amanda, Szonja évfolyamtársa, szorosan a lány mögött haladt, aztán egy lekezelő sóhaj kíséretében kikerülte őt. Már csak azt nem vágta a fejéhez, hogy takarodjon az útból, de minden bizonnyal megfordult a fejében. Sosem voltak puszipajtások és Szonja úgy gyanította, hogy soha nem is lesznek. Ahogy a neve is mutatta, Amanda nem az a tipikus magyar parasztlány volt, jobban hajazott az amerikai sorozatok szőke főhősnőire. Szonjától távol állt a csacsogás vagy a sminkelés gondolata is, ám ez a lány csúcsra járatta mindegyiket. Amandában minden megvolt, ami Szonjából hiányzott. Ennél különbözőbbek nem is lehettek volna, viszont Szonja csak őt ismerte azok közül, aki a táborba mennek. Rá volt utalva.

Szarkasztikus mosoly ült az arcára, miközben figyelte a plázacicát. Bár az is lehet, hogy csak irigy volt rá. Egy kicsit. Mert Szonja úgy érezte, sosem lesz annyira nőies, mint Amanda.

Végigmeneteltek a sorok között, egyenesen a nasis polchoz, majd a végén Szonja kérdően Amandára pillantott, aki erre gondolkodóba esett. Szonja erősen elmélázott azon, hogy vajon miért adta át a lánynak a választás jogát. Talán, mert nem akart balhét, hiszen Amanda vérbeli nő volt, a hiszti és a vitatkozás a lételeme, a vásárlás meg a pénzköltés pedig az élete. Szonja biztosra vette, hogy nem lett volna egyenrangú ellenfél egy rágcsákért folytatott veszekedésben. Inkább nem is kezdett bele, de még így is hosszú napnak néztek elébe.

– Megoldottad a dilemmát? Melyik legyen? – kérdezte pár pillanattal később.

Amanda úgy tűnt, viccesnek fogta fel a kérdést, pedig Szonja komolyan gondolta.

– Nehéz volt, de meg.

A szőkeség egy negédes mosollyal fordult Szonjához, aki minden erejét beleadta, hogy visszamosolyogjon, de csak egy torz viccsor lett belőle. Biztos volt abban, hogy Amanda is érezte kettőjük között a távolságot, de lehet, hogy csak Szonja fogta fel ilyen vészesen lehetetlennek a kapcsolatukat. Az emberi interakciók sosem tartoztak az erősségei közé, lehetőleg elkerülte azokat a szituációkat, ahol beszédbe kellett elegyednie másokkal, amíg nem volt életbevágó.

Amanda levett két ropit, aztán a szomszéd polcról egy tábla csokit. Szonja a kezébe nyomta az összeg felét, és amíg a szőkeség bájcsevegett az eladóval, elvágyódva tekintett ki az üvegajtón. Nem érdekelte az eladó srác tegnap esti programja, meg Amanda tetszelgése.

Rögtön akadt is más, ami elvonja a figyelmét!

Két sejtelmes alak pontosan ezt a pillanatot választotta, hogy elsuhanjon a kisbolt előtt. Sötétek és kísértetiesek voltak, de nem úgy, mint az éjjeli táj, hanem, mint a halál, amely a haldokló nyakába liheg. Ez a szemvillanásnyi képsorozat menthetetlenül beleivódott Szonja elméjébe.

Elkapta a tekintetét, majd visszanézett az üvegajtó felé. Csak egy lány nézett vissza rá, akinek gyászos kifejezés ült az arcán. Azt legalább már ismerte. Közelebb lépett, de változatlanul csak a saját sötétbarna tekintetével nézett farkasszemet, meg az anyajeggyel, ami jobb szeme sarkában gubbasztott. Az ajtón túl pedig az utca üres volt.

Talán hallucinált? Látomásai vannak? Lehet, hogy nem is „más", hanem egyszerűen csak őrült? Talán megbuggyant már a táborba vonulás puszta gondolatától is... Eddig csak betépve látott dolgokat.