A Négyek (A Táltosok Öröksége 1.)

22. fejezet: Barátok és ellenségek

Több kilométert haladt a tábor területétől, míg hegyekkel arrébb megérkezett a kígyók székhelyéhez. Az ódon várkastély az éjszakái félhomályban, ha lehet, még kísértetiesebben festett, bár gótikus tornyai, az ég felé nyújtózkodó ívei, pillérjei és ablakai – amelyek egy ragadozó tátott metszőfogakkal kicsipkézett szájára emlékeztettek – a nappali fény mellett is megtették hatásukat. Hatalmas hatszögletű építmény volt, két gigantikus mellékszárnnyal, sötét kanyargós labirintusszerű folyosókkal és titkos járatokkal. Az érkező jól ismerte már a járást. Rengeteg évszázad állt már az építészeti remek háta mögött és mindegyik ez idő alatt megjelenő stílusirányzatból magán viselt egy-egy jellegzetes motívumot, amelyek a tatarozások során rajta hagyták a nyomaikat. Félelmet és tiszteletet kivívó kinézete ennek ellenére szépséget is sugárzott magából. Méltán érdemelné ki a kastélyok királynője címet – tudatosította magában a csuklyás alak, aki ekkor ugrott le a lombok közül.

A monumentális építményhez híven a kapuja is éppen olyan fenségesnek és hatalmasra épült, mint maga a várkastély. Faszerkezete az évszázadok során sem korhadt el, masszívan állt és biztos védelmet jelentett a bent lakó ezrek számára.

A csuklyás alak a kastély bejáratához osont. Finom kezével megragadta az óriási fémkallantyút és bedöngetett a lenyűgöző méretű kapun. Az hamarosan kitárult előtte. Lebegő léptekkel surrant be a hatalmas előtérbe, majd a kapuszárnya mély bődüléssel záródott be mögötte.

A felderítő megérkezett. Már várták őt.

¤¤¤

Ernakh lefekvés előtt azon gondolkozott, hogy a lakosztálya milyen üresnek és nyomasztónak tűnik, és valóban az volt. Éveken keresztül hárman osztoztak rajta, immár pedig lassan két hete, hogy egyedül kellett álomra hajtania a fejét. Az első pár napban még élvezte is ennek az előnyeit, de egyre elviselhetetlenebbnek érezte a helyzetet társasági ember lévén. Mindkét bumburnyákot a barátjának tekintette, hiszen ő mindenkivel megtalálta a közös hangot, hiába volt mindkettő olyan kínosan szófukar általában. Bírta a cinikus és örökké méltatlankodó Zoárdot, és talán legjobb cimborájának nevezhette a komoly, céltudatos Lothart. Ha nem is volt közöttük semmilyen vérségi kötelék, mégis úgy tekintett rájuk, mintha a bátyjai lennének. Imádott viccelődni a két mogorva figura rendíthetetlenségén. Zoárd és Lothar hiába ellenszenvezett folyamatosan egymással, ő mindig elsimította a köztük lévő nézeteltéréseket. Ez a lakosztályuk berendezésén is látszódott, az ő szobája volt középen.

Éppen akkor is hasonló heccekről álmodott, mikor kopogtak az ajtaján. A kitárt ablakon keresztül lágy szellő érkezett, ringatta a függönyt. Ernakh nem kelt fel rá, félálmában fordult egyet, majd mosolyogva beledörzsölte arcát a párnájába, amit magához szorított. Még egyszer bekopogtak már-már türelmetlenül, bár inkább tűnt dörömbölésnek. A fiú erre sem nyitotta ki a szemét, csak rekedten kiszólt:

– Anya, hagyj már! Nem akarok a gyakorlóterepre menni!

Szerette ugratni a félvér szolgálókat az idétlen megjegyzéseivel.

– Jó vicc, Ernakh! De most ne szórakozz! Told ki a képed!

– Alszom, szolga! Gyere vissza napkeltekor! – húzta álláig a takarót, aztán horpasztott volna tovább...

– A fejedelem hívat! Ez nem kedv kérdése!

– Mi a vérben ázott lóürüléknek?! Még éjjel van, az Kígyó Isten szúrjon dárdát a hátadba! Mit akar tőlem Zúdor? – morgott a pokróca alá bújva.

– Ernakh, te még mindig alszol? Már Szajol a Nagyúr...

– SSSzajol – sziszegett Ernakh mérgében. – Tudtam én, csak nehéz megszokni! – ült fel.