A Négyek (A Táltosok Öröksége 1.)

2. tekercs: Beavatás (részlet Csoltó feljegyzéseiből)

Fehéren szikrázó hó fedte a tájat, a nap pedig már csak önmaga árnyékaként pislákolt az égen. Beköszöntött a tél.

Nyugtalanság ült a táboron, már hónapok óta egy aprócska völgyben húzta meg magát a vándornépség. Nem szoktak hozzá az ilyesmihez. Mindenki azt rebegte, hogy a hét vezér meg a hét törzs utolsó hetét tölti együtt, aztán szétválnak útjaik, hogy felfedezzék a Kárpát-medence minden szegletét.

Ismét alkony köszöntött rájuk. Ezt az éjjelt várták már, mióta elhagyták az őshazát. Az ideiglenes, több ezer főt számláló falu közepén hatalmas jurta állt, ott gyülekeztek a törzsi vezetők és az Első. A vezérek helyet foglaltak vesszőből font karosszékeikben, ami felett saját törzseik szimbóluma díszelgett, melyet törzseik szent állata oltalmazott. Ez a hét állat pedig a ló, az aranyszarvas, a sólyom, a medve, a farkas, a hiúz, valamint a kígyó volt.

Az Első hét hetedik gyermeket vezetett be a jurtába, aztán a gyerekek letérdeltek saját törzsük vezetője előtt. Baljós hangulat ült mindenki szívén, de nem volt más választásuk. A hét kisgyermek arra a célra született és neveltetett, csak azért élt születése óta kizárólagosan kanca, illetve szürke marha tejen, hogy fejet hajtsanak sorsuk akaratának az azon az éjszakán megrendezett szertartás kereti között. Mindannyian ezen a napon töltötték hetedik életévüket, és magukon viseltek egy bélyeget, a táltosok jelét, amely értelmében, mikor a kilenc bolygó együttállása engedi, létük egy másik szintre lép. Lelküket áldozzák népükért, és révületbe esve alakulnak át Tengri segedelmével.

A vezérek jóváhagyták az Ősanya döntését. Távoztak a jurtából, a rangidős kivételével, aki szintén táltos bélyeget viselt. Álmosnak nevezték a rettenthetetlen férfit, neve talán évezredeken át fennmarad népe emlékében. Ő hozzá az aranyszarvas totemállat tartozott, így nem meglepő az sem, hogy a magyarok őslegendája hozzá és elődjeihez kapcsolódott.

Az Első, ez a törékenynek tetsző női táltos vezette le a beavatási rítust, de az istenek véráldozatot követeltek a segítségükért cserébe. A folyamatos küzdelmek csaknem a feledésbe taszították a népet és csupán egyetlen lehetőségük maradt, hogy túlélhesse az elkövetkező éveket. Kevesen maradtak, sebzettek voltak, erős és rendíthetetlen harcosokra volt szükségük. Olyanokra, akiknek ereje természetfeletti és hadakat képes eltörölni pillanatok alatt. A hét törzs totemjeihez fohászkodtak, hogy a hét gyermeket ruházzák fel a berzerkerek erejével.

A hét állatszellem egyességet kötött a két sámánnal. Beköltöznek az emberi húsba, ha cserébe Álmos életét áldozza a cél érdekében.

Az égen telihold világított, melyet borús felhők takartak sötétségbe. Másvilági sikolyok tartották ébren az aludni vágyókat, miközben az ég egész éjjen át tartó dörgésbe kezdett, elátkozva ezt a sötét éjszakát. Vérszag áradt a jurtából, emberi és állati testek fémes nedve. Álmos némán tűrte a penge marását, de a hét áldozati állat végső nyögését hátára kapta a süvítő szél, hogy elvigye messzi-messzi tájakra, üzenve ellenségeiknek, hogy mától legyőzhetetlen ez a pogány birodalom.

A vér íze meg a varázsszavak dallama belső utazásra kényszeríttették a gyermekek lelkét. Szemük felakadt, tekintetük üvegessé vált, végül élettelenül estek össze.

A mély révülésből az egy héttel később bekövetkező napfogyatkozás hívta őket újra életre. Látszólag semmi sem változott a rituálé után. Mikor kiléptek a jurtából, ártatlan, gyermeki arcukat az ég felé fordították, hogy a nap újjászületését láthassák. A napfogyatkozás lassan véget ért, hét nap folyamatos sötétséget követően. A fény lassan kúszott végig a völgyön, újult erővel megvilágítva a legapróbb fűszálat is, ahogy a jurta felé igyekezett.

Azt mesélik, az ébredő gyermekek lassan láthatóvá váltak, szemük pedig elfeketedett, vakká vált az emberi látásmódra. A rituálé sikeresen zárult. Mind a heten más őrző szellem porhüvelyeivé váltak: az ezüstösen csillogó szemű a ló, az arany tekintetű a szarvas, a rubin fényű a sólyom, a bronzszínű a medve, az acélkék csillogású a farkas, az opál a hiúz, végül a smaragd a kígyó természeti és szellemi erejét birtokolta immár. Ettől kezdve ők többé már nem emberek, hanem törzseik legerősebb harcosai, a táltosok teremtményei lettek. Lények, melyeknek lelkei összeforrtak a vadakéval. Mindegyikük megkapta a totemállata jellemét, valamint erejét, a saját törzsük szimbólumáét, melyet életük végéig hordozniuk kellett, és kénytelenek voltak örök viaskodásban együtt élni velük, kettős tudatban.

Ez adomány és visszaélni vele halálos bűn. Tisztavérüket többé nem fertőzhették az emberekével, saját életük megszűnt létezni; családjuk, gyermekük ezentúl nem lehetett. Tárgyak lettek, csupán fegyverek vezérük kezében.

Így szólt a rege: ezen a napon születtek az egyenértékű klánok ősapjai, akiknek fénye még a mai napig is ragyog a szemükben. Úgy hívták őket: szellemhordozók. Félig emberi, félig állati lények, akiket a pogány istenek segítettek életre és akiket a harc edzett.

Évszázadokkal később, miután az utolsó szellemhordozó is feladta a magyarság szolgálatát, meggyengült a vérvonaluk, és egy átkozott néppé vált a fajtájuk, melynek sorsa az örökös harc, holott védelemre születtek. De eljön majd Ő, a kiválasztott és véget vett mindennek: ő, aki örök békét hoz, vagy végzetes pusztulást zúdít elkárhozott fajtájára. Ezer éve várjuk itt a sötétben, hogy eljöjjön értünk, Ő, kinek szeme túlragyogja összes ősének fényét.