A Négyek (A Táltosok Öröksége 1.)

15. fejezet: Az álom megelevenedik

Olyan rég nem érzett így, olyan rég nem tudta már, hogy mit jelent a szeretet. Az, amit tőlük kapott. Most mégis mind itt voltak, rámosolyognak. Édesanyja ibolyakék szeme melegen csillogott, ahogy az udvar túloldaláról rátekintett az apja mellett állva. Édesapja arcán pedig eddig fel nem fedezett büszkeség ragyogott, őszes-deres haját a kellemes nyári szél lengette. A szülők boldogok voltak, hogy a család újra együtt lehet. Lothar is az volt, hogy újra láthatta őket, mintha semmi sem történt volna, mintha minden olyan lenne, mint a tragédia előtt. Túl idilli és szép, meghaladta minden reményét, és féltett kívánságát. Rohant volna átölelni őket, de mielőtt eléjük ért, megfékezte az ösztön. Nem adhatta át magát az önfeledt örömnek. Valami volt még, ami nem hagyta nyugodni, valami zavarta... A bátyja, igen, ő hiányzott.

Kifakultak a színek, elmosódtak az ábrák. Fogalma sem volt, mi történik, mert a saját kezét tisztán látta. Hunyorított, erőlködött, kapkodott. Saját magával és a szemével volt elfoglalva; nem törődött azzal, hogy mi folyik a háta mögött. A napsütötte ég borulni kezdett, de a viharfelhők nem a sötétséget hordozták, hanem vörös vérzuhanyt zúdítottak a nyakába. Édesapja és anyukája arca szinte már elveszett, csurgott a karmazsin színű nedv az arcukról, csöpögött és folyt. Mindent elárasztott. Érezte a szája szélén az alvadt vér vasas ízét, hallotta a szuszogást és a hörgést a háta mögül. Odafordult, ám a teste márványszoborrá merevedett, mert felbukkant az arc, akit végig hiányoltál. A tükörképe, a tökéletes hasonmása nézett szembe vele, arca mégsem örömöt fakasztott, mindinkább félelmet. Kísértette, ahelyett, hogy megnyugtatta volna. Közelített, léptei koppanó nehézséggel visszhangoztak. A végső lépést képtelen volt megakadályozni. Belehullt a kardba, ajkait vörösre festette a vér, a penge pedig átszakította az egész testét, végül a hátán bukott a felszínre. Lothar ordított fel helyette.

A talaj elengedte, kilazultak az izmai. Nem bírt a saját testével, rongybabaként vágódott a földre. Ismét a kép, az a borzalmas, szörnyűséges, kiborító képsorozat. A zuhanó test, a levágott fej, a kitépett szív és azok az élettelenen vádló tekintetek. Semmi volt a sors kezében! Egyedül maradt, egyedül az egész falkából, egyedül a fajtájából!

Megismétlődött. Miért kellett újra átélnie ezt az észveszejtő kínt? Megint látta, ahogy a mészáros kivonja éles fegyverét a holt fiú testéből, és a hüvelyébe helyezi. A sercegő penge hangjától Lothar fülébe vér tolult. Az éj leplet szőtt a mészáros arca köré. Lotharhoz fordult, aki újra meg újra – ahogy mindig ebben az álomban – négykézláb vacogott a földön. Ez az egyetlen lehetősége, hogy bosszút állhasson a családja gyilkosán! De nem mozdult a kar, sem a láb, csak tétovázott. Hallotta a zakatolást, az övét és a sajátját. Szíve a halál dallamát verte. Csak egy gyenge vakarcs volt. Meg fogja ölni. A velőtrázó félelem könnyeket csalt kiszáradt szemébe. Felállni próbált, de a hátára esett. Vonyítása már nem a családjáért, hanem önmagáért szólt. Lothar kivonszolta kifulladt testét, majd berúgta maga mögött az ajtót. Futásnak eredt. Újra és újra, gyáva! Hihetetlen, hogy a test mennyi erőt nyer, ha önmagát menti!

Futása hátrálásba torkolt, míg a teste szinte egybeolvadt a fallal, és nem merte levenni róla a tekintetét. Makacsul szembenézett vele. Ha már halnia kell, legalább abban a pillanatban ne legyen többé nyúlszívű.

A vér íze keveredett a megtört csalódáséval, a keserű naiv hangokkal és az őrületbe kergető képekkel. Képtelen volt hinni a szemének, aztán látni azt, aki a magányba taszította megtagadva ezzel önmaga létezését is. A gyilkos fenyegető tekintete zöldeskéken megvillant a telihold fényénél, csuklyája leomlott kopasz fejéről. Könnyekkel küszködve rázta a fejét, és hinni sem merte, hogy az, akire egész életében felnézett, azaz eszményi alak, akit a példaképének tartott, undorító féreggé vált a szemében, megtagadta tőled mindazt, amiben eddig hittél. Lothar vicsorogva morgott rá, ő pedig feléd nyúlt: