A Négyek (A Táltosok Öröksége 1.)

17. fejezet: Fivérek

Tíz és fél évvel ezelőtt

Szlovákia, a Tátra erdeiben, Farkas Kastély

Megannyi karom kopogott a márvány padlón, gyanakodó szempárok lestek a szentély minden szegletéből, miközben szőrös, négylábú teremtmények sündörögtek mindenüvé. Lothar igyekezett nem törődni velük, úgy tenni, mintha láthatatlan lenne, mert ez tűnt a legkézenfekvőbb túlélési módnak. Lehajtott fejjel, összekulcsolt kezekkel állt egy fátyol mögött, mert azt mondták neki, várjon a félvér szolgálókra, akik majd elkísérik a beavatási rítusra. Fogalma sem volt, miért ráncigálták ki az ágyból hajnalok hajnalán és miféle szertartást akarnak rajta elvégezni. Ő mindig csak elszenvedte a felnőttek szeszélyeit, de senki sem magyarázott meg neki semmit.

Morcosan toporgott, minden apróbb zajra összerezzent, az előtte elhaladó magas, lengeöltözetben fel-lemasírozó szellemhordozók pedig a frászt hozták rá. Sosem látta ennyi fajtársát egy helyen, vagyis tulajdonképpen most járt először fent, ott, ahol mindenki más élt. Rémisztő volt ez a nyüzsgés.

− Szia – köszönt Lotharra egy hasonszőrű kisfiú. Elhúzta az áttetsző függönyt, majd belépett mögé gondosan visszaegyengetve az anyagot. – Örülök, hogy látlak. Mostantól többet leszel köztünk? – kérdezte, ám Lothar makacsul a padlót bámulta, nem szokott hozzá, hogy kérdezgetik, meg egyébként se szerette, ha háborgatják.

Nem, ő nem örült az érkezőnek. Szajolon és édesanyján kívül nem sokan látogatták, amihez már hozzászokott. Utálta a szokatlan történéseket. Ez a gyerek pedig új volt a számára, nem hallotta még a hangját sem. Rossz.

Ekkor az idegen közelebb lépett:

– Tudtad, hogy ugyanúgy nézünk ki?

Lothar erre elfelejtette a dacot meg a lányos zavarát, majd felpillantott a jövevényre, aki a szakasztott mása volt valójában. Ekkor jött rá, hogy ugyan még nem beszélt ezzel a fiúval, de párszor látta már az édesanyja társaságában. Felmordult, szerette azt hinni, hogy az anyukája csak ő vele foglalkozik, ami természetesen nem így volt, de olyan jó lett volna. Féltékeny lett.

Morcosan odaböfögte a hasonmásnak:

− Nem is hasonlítunk!

− De! – ellenkezett a másik, nem értette ezt az ellenszenvet.

− Nem! Neked pár árnyalttal sötétebb a bőröd, mert többet érte a napfény, testesebb is vagy, biztos mindig teletömnek kajával, a hajad meg olyan faszén színű, mintha eltüzelték volna. Szerintem képtelenség minket összetéveszteni – sorolta, mintha már évek óta megfogalmazódott volna benne, és valószínűleg ez volt a helyzet.

Belár csak figyelte, majd egyetértően bólintott.

− Ám az letagadhatatlan, hogy a szüleink ugyanazok – fűzte hozzá szelíden.

− Miért? Ki az apád? – faggatta a kisebb.

− Ilyet kérdezni? – kerekedett el a fiú szeme. – Hát Domán, a Farkas Fejedelem!

− Nekem nem ő – csapta fel az állát Lothar.

− De ő – ingatta a fejét Belár, már sajnálta, hogy belekezdett a beszélgetésbe.

− De nem! Engem Szajol nevel.

− Persze, ez valóban így van, de ő nem az apukád. Ő a bácsikánk.

− Apa utál – fújtatott Lothar.

Pontosan tudta, ki az édesapja, de igyekezett elfelejteni ezt. Egy másik világba, egy másik életbe akart menekülni, ahol nem vizslatják mindig ennyire vádlón a háttérből.