A Négyek (A Táltosok Öröksége 1.)

24. fejezet: Újra virrad

Forgott a világ, és vele együtt Szonja is. Bár ő inkább mintha vele ellentétesen sodródott volna ebben a zavaros, sötét, légüres térben. Azok a képek, hangok meg illatok, amiket az elmúlt két hétben szívott magába, mostanra távolinak hatottak. Ez a különös időszak olyanná vált, mint valami tündérmese, amit elalvás előtt olvasnak az ostoba kislányoknak, aki miután elszenderültek, beleálmodják magukat a történetbe.

Hihetetlen, hogy megtörtént minden.

Kavarogtak, fakultak, végül teljesen elveszni készültek az emlékei... Élete legszebb napjai. Akaratosan és kitartóan kapaszkodott minden egyes képkockába, vagy hangfoszlányba. Nem engedhette meg, hogy elveszítse őket... újra elveszítsen mindent... olyan nincs, hogy ne emlékezzen a nevére, a szemére, az arcára, az érintésére, a bőre illatára, az érzéki csókjára. Ezeket örökre meg akarta őrizni, jó mélyen, hogy soha senki el ne ragadhassa tőle. És emlékezni akart Ozorára is, a kirándulásokra, az új tapasztalatokra.

Minta egyszer már érezte volna ezt a kényszeredett ürességet. Akkor is elszántan harcolt ellene, de hiába. Akkor elvesztette a csatát, de most nem adta magát ilyen könnyen! Érezte, hogy itt van. Itt volt vele. Bár szemének redőnye sötétre kárhoztatta, érezte a közelségét. A bizsergést, ami elkapta, valahányszor őt figyelte; a halk sóhajokat és lélegzetvételeket, amik elhagyták az ajkát, valamint az ujjbegyeit, ahogy lágyan végigcirógatták Szonja arcát. A lány hiába tett volna bármit is, a teste mintha kőből lett volna. Nem mozdulhatott, a szeme sem nyílt, csupán egy megérzésre alapozhatott. Majd meghallotta a hangját. Fátyolos és távoli, de az öve. Felé hajolt, majd suttogva ennyit mondott csupán: „Ég veled, Szonja.".

Ez nem tehette vele! Fel kellett ébrednie és visszatartani, hiszen tudta, hogy még itt van! Mozdulj már – skandálta magának –, még megállíthatod!

– Ne menj! – sikítva ült fel az ágyban, és karját remegve lendítette előre, hogy Lothar nem létező keze után nyúljon.

Ám az álomkép lassan szétfoszlott és Lothar távozó alakja eltűnt a szeme elől.

Pedig olyan közel volt! Hiszen itt volt vele! – Már a gondolatai is ezen a hisztérikus hangszínen szólaltak meg, amely végül haldokló suttogássá csendesült.

– Ne hagyj egyedül...

Majd kitisztult a látása, felébredt. És egyedül volt.

Ahogy az első napsugarak befutottak az ablaküvegen keresztül a szobába, a pupillája tiltakozott. Fájt neki a világosság. A lány összeszorította a szemhéját, hátha újra visszamenekülhet az álomvilágba, de az is cserbenhagyta őt. Ébren kellett maradnia. A szeme lassan hozzászokott a fényhez, kipillantott a zöld dombok mögül előbukkanó napra, majd könnyes szemmel nézett körül a szobában is. A látvány megrendítő volt. Lélektelen, üres. Csak a megszokott. Szonja a lábát magához húzta, majd térdén összekulcsolta a karját, miközben szorosan kapaszkodott a takaróba meg a combjába. Saját sírógörcsét, remegését próbálta csitítani, de nem múlt, sőt vad zihálásba csapott át. Úgy érezte, fuldoklik. Percekig mozdulni sem bírt, pedig a testét rázó remegés már alábbhagyott. Csak ült az ágyban és figyelte, ahogy a napfény sugarai lassan bejárják a szoba minden szegletét. Semmi kétsége nem maradt: otthon volt.

De hogyan? Mi történt? – zakatolt az agya, miközben lábra akart állni. Izmai még nem nyerték vissza ruganyosságukat, idegei tompák voltak. Ha nem kapaszkodott volna meg az éjjeli szekrényembe, összecsuklott volna. Szembeállt az ablakkal még mindig a bútorba kapaszkodva, majd a felkelő napba bámult. Csak nézte némán, percekig, miközben teste lassan visszanyerte az erejét.