A Négyek (A Táltosok Öröksége 1.)

16. fejezet: A múlt visszaköszön

Ozora kitekintett az ablakon, miután egy balsejtelem felverte álmából. A tábor sűrű, fehér ködben úszott.

Tudta, ez mit jelent: elkésett.

Óvatosan felkelt az ágyából, mialatt a testén tompa remegés futott át. Ez a lég minden embert álomba ringatott, amíg a varázslat tartott, és ez csak ő rá meg a másik két szellemhordozóra nem volt hatással. Először rájuk gyanakodott, de ezt a gondolatot hamar elvetette. Az nem lehet, hogy az a két suhanc ilyen jól képzett táltos lenne, mellesleg a legjobbaknak is legalább négy-öt emberre lehetett szüksége az igézethez. Ez a fejlemény még inkább nyomasztani kezdte, ezért gondolkodás nélkül kirontott a házból.

Merénylet volt készülőben, a zsigereiben érezte, hogy rögtön cselekednie kell. Időbe telt, mire a szeme hozzászokott a tömör párához, de ekkor fel is tűnt számára a két közelgő alak.

– Ozora, paptárs, eljött a halálod napja – lépett ki a gomolygó ködből a rubinszemű pap a turulmadárral a vállán. Egészen kedélyesnek tűnt.

– Már érzem az utolsó percek illatát... a kínnyögés hangját. Ez a kedvenc részem – jelent meg mellette a hosszú, szőke hajú lány.

– Ismerlek. Te vagy a negyedik... – bukott ki Ozorából a szó, amint a lányra pillantott.

A szőkeség láthatóan nem értette, mire céloz, a táltost pedig nem érdekelte.

Gondolatai három héttel ezelőttre kalandoztak, egy szebb emlékbe menekültek. Az a nap gyökeres ellentéte volt a mainak, amikor a várakozók izgalmával és az emberi élet nyugalmával kellett csupán szembenéznie.

Három hete történt, a nyár derekán. A meleg levegőben virágillat lengedezett, egy kellemes hangulatú, falusi étteremben üldögélt. Óráknak tűnt az a pár perc, mire meglátta, hogy a vendéglőbe belép egy csinos, negyven év körüli asszony. A szél hosszú, világbarna haját meglibbentette, majd a férfi felé sodorta az illatát. A nő zöld szeme végigpásztázta a termet, míg végül megakadt rajta. Ozora illedelmesen felkelt, majd a széket kihúzta vendégének. Egyszerre ültek le, aztán egy röpke pillanatig csak bámulták egymást, végül a nő törte meg a csendet:

– Rég láttalak, Ozora – kulcsolta össze ujjait és támasztotta ki vele a fejét az asztalra könyökölve. – Semmit sem változtál, mióta utoljára láttalak.

– Te sem – mosolyodott el a férfi.

– Ne udvariaskodj – ingatta a fejét az asszony. – Rajtam meglátszik az idő múlása, de azért kedves tőled. – Majd szomorúan folytatta. – Több mint öt éve nem bukkantál fel... – Ekkor gyenge ezüst fény csillant fel a nő szemében.

– Tudom. Nem akartalak veszélybe sodorni titeket.

– Csupán pár perc is elég lett volna, csak hogy tudjam, élsz.

– Sajnálom – sütötte le tekintetét.

– Mi történt veled azóta? Hallottam pár szörnyű hírt rólad és... már azt hittem, hogy elvittek a fejvadászok, tömlöcbe zártak, vagy még rosszabb történt...

– Nyugodj meg, Sára. Látod, jól vagyok.

– Igen – sóhajtott fel a nő. – Mesélj, mi történt veled, hogy ismét az emberek közé merészkedtél!

– Már három éve élek köztük. – Az asszony döbbenten tekintett Ozorára. – Etele halála után nem bírtam ott tovább. És így Szonja életét is egyszerűbb garantálnom...

– Értem. Három év hosszú idő... és, hogyhogy rászántad magad a találkozásra? Hogyhogy csak most?

– A közelében kell maradnom, mert baljós érzetem támadt... meg a jóslat...