A Négyek (A Táltosok Öröksége 1.)

14. fejezet: Az igazság napja 1. rész

Lothar a reggelit követően a tábori szállások között kószált, majd megállt a felemás korlátoknál. Ez a játszótér lassan már székhelyévé, a tábori körülmények pedig megszokottá váltak számára. Sőt, honvágya sem volt. Hiszen ki vágyna vissza egy olyan helyre, ahol folytonos ellenségeskedés és gúnyolódás várja? És itt még az árnyékszékek is normális színűek. Nem tartotta magát érzelgősnek, de majdnem felsírt örömében, amikor nem zöld volt a mosdó.

Bár a kastély falai között nem üldözték ezek a lidérces álmok, vagy a titokzatos árnyak az erdőben, mégis... valahogy így tűnt helyesnek. Talán az már hiányzott neki, hogy lilára verjen és véresre csonkítson egy-két gúnyolódó kígyó ábrázatot. Szerette hallgatni az inaik szakadását. Ez volt az ő elégtétele. Azok meg úgyis sec-perc regenerálták magukat, még sajnálni sem lehetett őket, mert máris újra támadásba lendültek. Ezt az egyet tisztelte bennük.

Némán toporgott a mászóka tövénél. Az elmúlt tizenkét napra gondolt. Az isten verje meg! Nem minden ember olyan ostoba, mint azt mesélték neki és nem minden nő beképzelt és pityergős, ahogy azt a saját tapasztalatai szerint hitte. Ha ezek mind hazugságok voltak, mi másban hazudhattak még neki? És miért homályos minden, ami gyermekkorában történt vele? Egyre inkább érezte, hogy valami átkozottul nem stimmel körülötte. Tulajdonképpen ezt mindig is sejtette, de betudta annak, hogy egy rühes korcs bőrében jött világra.

Lothar feszülten fürkészte az utat, de egy emlék nem hagyta koncentrálni. Újra és újra beúszott a tudatába, pont úgy, ahogy egy makacs rühes fertőzés megtámadja a bőrt. Meglepő módon, ha Szajollal volt kapcsolatos, Lothar valamennyi emléke tiszta volt, éles és kedves. Minden más a homályba veszett, de ez a hét évvel ezelőtti délelőtt örökre belévésődött.

Egykori otthona, a Farkasok Kastélya Tátra kietlen erdeiben emelkedett. A várkert volt a zord és puritán vár egyetlen színpompás része. A hasznos és ehető terméseket hozó növényeken túl a hideget jól tűrő árvácska és kövirózsa díszítette a veteményest, valamint borostyán futott fel a szürke homlokzatra. Kölyökkorában Lotharnak ritkán volt lehetősége kijutni ide, így akart valamennyi szegletének látványát magába szívta, amikor megtehette, a nagybátyja pedig mindig vele tartott és érdekes felfedezésekre jutottak együtt.

– Fiatal vagy még, ezért rengeteg dolog áll előtted nyitott kérdésként – mormolta a már ekkor is vén szellemhordozó hátrakulcsolt kézzel sétálgatva az akácsor árnyékában.

– Emiatt mondtam, amit mondtam! Tudni akarom, hogy miért kell örökösen a kastélyban élni, hogy miért nem léphetjük át a völgy határait! – unszolta Lothar.

– Szóval ez izgatja a fantáziád... – guggolt le a barázdás arcú, kopasz alak a tíz éves fiú elé. Szeme sárgászölden villogott a kölyök halványkék tekintetébe. – Ugye emlékszel, amiről meséltem már? Hogy ezt a földet nem csak mi birtokoljuk?

– Emlékszem – vágta rá hevesen a kisfiú, sőt türelmetlenül, mégis csüngve mindenegyes szón, amit Szajol kiejtett a száján.

– Akkor figyelj rám, Lothar. A világot évezredek óta az emberek uralják, a mi népünk csupán alig több, mint ezer éve jelent meg. Ez is csak azért történt, mert ők akarták. Ők teremtettek minket maguknak, hogy megvédjük a gyenge testüket, megvívjuk az ő csatájukat és győzedelemre vezessük a népüket. Hűséges alattvalóik voltunk csaknem három, egyesek négy évszázadig is. Életet adtak nekünk, mi cserébe nekik áldoztuk a lelkünket.

– Most miért nincs így?

– Nem tudom, hogy el szabadna-e ezt neked mondanom... rendszerint csak akkor avatjuk be a gyermekeket, mikor a felnőttkor küszöbén állnak, mert nehéz ezt feldolgozni... nem egy kellemes történet. Annyi idő áll még előtted, talán pár év múlva...