A Négyek (A Táltosok Öröksége 1.)

20. fejezet: A turul

A fenevadnak nem kellett sokáig loholnia, a következő kettes csoport már fel is tűnt előtte. Lothar egy pillanatra leült felmérni a terepet. Elcsodálkozva fedezte fel, hogy a fáról, amin gubbasztott, tökéletesen ellátott a táborig. Ilyen sokat haladt volna pár perc alatt? Saját magát is meglepte. Dagadt a keble, ettől csak még legyőzhetetlenebbnek érezte magát, bár egy kicsit csalódottnak is – mert így túl egyszerű dolga van –, de legyőzhetetlennek.

Immár nem szándékozott lesből támadni, elege volt a könnyű diadalokból. Sőt, hamar felfogta, hogy nem támadhatna észrevétlenül, mivel már rég felfedték hollétét.

Kaján mosoly ült az arcára, mikor megpillantotta a csapat egyik tagját: a szőke leányzót.

Lothar most egyértelműen másként látta a világot, mint előtte: még jobban ráhangolódott a szőkeség illata, egyre erősebbé vált és Lothar fenemód élvezte, ahogy az még inkább az egekbe szökött, miközben közeledett feléje. Csinos kis nőstény volt, annyi szent, de nem gondolhatott ilyesmire. Sajnos, neki is pusztulnia kell, bármennyire is érzékien ringatja a csípőjét járás közben. Momentán az egyedfenntartás előnyt élvezett a fajfenntartással szemben. Bár a brutális gyilkosságok követően beleférhet egy kis szórakozás is. Hm. Megfontolandó.

A másik alak vállán egy sólyom ült. Igen, az, amit múltkor az erdőben látott a feje felett körözni. Komolyan ilyen ostobának tartották, hogy azt hitték, nem veszi észre? Jó, hogy nem ugrottak ki elé az erdei ösvényen és jártak el egy csárdást! Mi sem lett volna feltűnőbb ennél?!

Egyébként valamiféle sámánnak nézett ki az illető. Csak úgy mellékesen.

A félmeztelen férfi farkasprémet viselt magán. Távoli tájakról szerezhette, nyilván nagy erőfeszítéseket tett érte és örömét lelhette abban, ha másokon gúnyolódik. Micsoda fricska! És milyen pompásan mutatna a táltos megnyűzött bőre egy farkasember vállán!

A sámán arcán mágikus rovások virítottak, amit vérrel festett fel, a holdfényben pedig úgy derengett, mintha hatalmas szárnyak ölelték volna körbe a testét. Olyan szárnyak, melyeket valójában ott sincsenek. A férfi szeme éles, orra kampós, léptei pedig hatalmas és izmos testéhez képest légiesek voltak. Az övén hordott tarsolyából gyógynövények, csapka, fekete üröm és orbáncfű szaga terjengett. Lothar sosem volt nagy szakértője a veteményesnek, de Szajolon gyakran érzett hasonló illatokat, így szinte már ösztönösen meg tudta különböztetni őket egymástól. Ám volt itt még más is! Egy különleges kence bűze is megcsapta Lothar orrát. A halál üzenetét hordozta, a szag förtelmes volt és csípett. Nem lehetett más, csak méreg. Kevés szer hatott halálosan a szellemhordozókra és csak páran ismerték ezeket, de ez a pasas biztos közéjük tartozott. Gyógyító, aki inkább mérgeket kever... Szajollal egy követ fújtak ezek. Sötétben lopakodó, alattomos sarlatánok.

A két fejvadász pontosan még nem tájolta be a fiú helyét, de érezték, hogy figyeli őket. Ez némi reménnyel kecsegtette Lothart. Hátha méltó ellenfelekre akad ez alkalommal! Bár még nem dobott hátast tőlük, ahhoz ettől több kell.

Felhagyott a bujkálással, leugrott a bükkről. Egy lankás hegyoldalon ért földet, egy hatalmas, füves területen. Azon viszont meglepődött, hogy meglepődtek rajta. Pedig tudták, hogy jön? Vagy nem? Mi a rosseb? Kíváncsian oldalra döntötte a fejét, mint egy csodálkozó kiskutya. Kezdett újra kiábrándulni.

– Szóval így néz ki, mikor valakibe a kelleténél több szorul az erőnkből – mérte végig a sámán férfi és Lothar tudta, életében először most tudományos szempontból figyelték meg. Megtisztelő, ahogy mondani illik.

– Tüzes egy pasas, az tény – búgta a hiúz lány.

– Inkább ocsmány – javította ki a táltos, majd a vállán fészkelődő sólyomhoz fordult. – Na, drágám, megint kapsz egy kis kimenőt. Szálldogálj a környéken, és majd füttyentek, ha végeztem. Adj egy búcsúcsókot, picinyem! – puszilta meg az állat csőrét. – Hamarosan találkozunk, addig is légy jó! És ne haragudj, hogy el kell szakadnunk egymástól! – kiáltott a felröppenő madár után.