A Négyek (A Táltosok Öröksége 1.)

19. fejezet: Az álomjáró

Sötétség. Nem. Ez a totális űr. Szonja semmi mást nem érzett maga körül. Azt sem tudta eldönteni, hogy már alszik, vagy még ébren van. Talán valahol az álomvilág és az ébrenlét határán egyensúlyozott. Egy borzalmasan rossz érzés kerülhette, amely nem engedte, hogy átadja magát az alvásnak. Rettegett attól, ha elszenderedik teljesen, sosem ébred fel.

Körbenézett. Köd szivárgott mindenhonnan, amitől a saját lábát sem látta. Mintha felhők között lépkedett volna egy végeláthatatlan térben. Nem voltak falak, nem voltak tárgyak, csak ő és a köd.

Ekkor megpillantotta az alakot, akinek a léptei visszhangoztak, de a teste sötétbe burkolózott. Lassan közelített Szonja felé. A fiú magas volt, a kiállása nemes. Dermesztően kék tekintetével a lányt méregette. Ismerősnek tűnt.

– Lothar? – kérdezte. A saját hangját csak tompán hallotta, mintha a tér elnyelte volna.

A fiú megtorpant. Szonja végre látta az arcát, de valahogy másnak tűnt, mint eddig.

– Nem. Belár vagyok, Lothar ikerbátyja.

– Szórakozol velem? – fakadt ki a lány. – Azt hiszitek, hogy átjáró ház az elmém?

Az álomkép megremegett, a fiú alakja elhomályosodott. Belár magabiztos arckifejezése rémületnek adta át a helyét:

– Szonja, kérlek, nem dobj ki innen! Segítened kell! Tudom, hogy Lothar is kérte a segítségedet. Szüksége van rád.

– Honnan tudsz erről? Elmondta neked?

– Nem. Ha előbb tudtam volna rólad, felkereslek. Talán minden másképp alakult volna. Szonja, én már nem támogathatom őt úgy, mint eddig. Már nem.

Szonja közelebb lépett Lothar bátyjához. Annyira egyformáknak tűntek, és mégis másnak. Belár haja szinte őszbe borult, a kiállása uralkodói volt, a tekintete pedig sokkal bölcsebb. Szonja meg akarta érinteni a karját, de a keze keresztülsiklott a fiú testén. Bár látogatása alkalmával Lothar is álomképként érkezett, mégis valóságosan benyomást keltett. Mindig.

– Te nem vagy igazi. Mi folyik itt?

– Igazi vagyok, csak én már...

– Szellem vagy. Meghaltál – hőkölt hátra Szonja. – Mi akarsz tőlem? Mi történik kint?

– Amikor megszűnten létezni ezen a világon, minden letisztult. Láttam Lothart és a farkasát, láttam a másik lányt és láttalak téged is. Úgy ragyogtatok az éjszakában, mint egy-egy csillag. Bár nagyobb hatalmam lett volna, hogy ezt előbb észrevegyem! – sóhajtotta Belár, szeme csillogott a könnyektől. – Négyünk sorsa összekapcsolódik. Talán innen nagyobb segítség lehetek, mert míg éltem... Lothar nekem nem engedte, hogy segítsek neki. Érthető, mivel rémálmokat ostromoltam. Megpróbáltam visszahozni az emlékeit, belepiszkáltam a fejébe. De nem találtam más utat hozzá. Valaki elátkozta, ketrecbe zárta.

– A kígyó – suttogta a lány. – Az a kígyó, ami köré tekeredett. Arról beszélsz, igaz?

Belár bólintott.

– Bosszantott, hogy Lothar mindig kicsúszott a kezeim közül. Már éppen megjelenhettem volna álmában, már éppen elértem a célom, amikor eltűnt. Minden egyes alkalommal. Csak most világosodtam meg, hogy miért. Hozzád menekült. Ösztönösen keresett valakit, aki nyitott rá, aki elfogadja őt. És olyasvalakit talált, akinek hasonló képessége van, mint nekem. Te képes vagy irányítani az érzelmeit. Ő még nem elég erős hozzá. Önmagában és másokban is kárt tesz. Meg kell állítanod őt!

– Mégis hogyan?

– Keresni fog téged, de vigyázz vele! Lothar a lelke mélyén jó, de jelenleg nem önmaga.

– Ugye nem esett baja?

– Kiszabadítottam a Kígyó rabsága alól, megtört az átok, viszont ezzel együtt a világra szabadítottam a Farkast. Nem számoltam azzal, hogy a Farkas ennyire megerősödött. Lothar haragjából táplálkozik. Meg fogja őrjíteni a testvérem. Meg kell szelídítened, Szonja! Remélem, még nem késtünk el.

– Hogyan? Hogyan, ha még ebből az ürességből sem tudom kiszabadítani magam? Nem bírok felébredni!

– Ó, azért én sem vagyok tehetetlen – vigyorodott el Belár, ahogy néha Lothar is, amikor nyeregben érezte magát. – Ezt csak bízd rám!

¤¤¤

Szonja felült az ágyban, bár a teste visszahúzta volna. Mindene elnehezült, még a szemhéja is. Úgy érezte, hogy helyben kilapul az agya, szédült és kába volt. Csupán résnyire bírta kinyitni a szemét, és mikor az ablakon kipillantott, gomolygó, fehér köd fogadta.

Ugyan már, Szonja, szedd össze magad!

A lánynak tartania kellett a fejét, hogy le ne guruljon a nyakáról. Nehezen forogtak az agykerekei, de mindenképp különösnek tartotta a földön járó felhők gondolatát, még akkor is, ha a hegyek között voltak.

Nyár van, az Isten szerelmére!

A mozdulatlan ücsörgés is nagy terhet rótt a szervezetére, pedig ő még ennél többet akart: felállni. Egy reménytelenül szánalmas próbálkozás után az ágy mellett kötött ki a földön hasalva.

Mi történik? Miért ilyen kábult?

Amikor hirtelen levágódott az ágyra másfél órával ezelőtt, illetve még ebben a minutumban is ott volt az a rohadt égitest a fekete égbolton. Évek óta először nyomta el az álom éjszaka. De hiszen nem is aludt! Eszébe jutott Belár.

A szobában mindenki mozdulatlanul feküdt, Szonja szuszogni is alig hallotta őket.

Csontjáig hatolt a kegyetlen csönd kínzása. Négykézlábra tápászkodott, pár lépést arrébb kúszott, de mintha a levegő is nehéz lett volna. Lenyomta a padlóra. Nem bírta tovább, és összeesett a bejárati ajtóval szemben. A fejét leejtette a hideg padlóra, ennek ellenére erősen koncentrált, hogy nyitva bírja tartani a szemét.

Lothar segítségkiáltása egyre hangosabban zúgott a fülében.