A Négyek (A Táltosok Öröksége 1.)

10. fejezet: Telihold

Fél hét múlt. A vihar már elhaladt, pár cseppen kívül nem esett több.

Szonja a vacsora után elgondolkodva lépett ki az étkezdéből. Zaklatottan járt az agya, mint mostanában mindig, mert elcsigázva kóborolt a házak között.

Lelassított, mert észrevette, hogy Amanda jön vele szembe a félhomályban. Ő még nem vacsorázott és ezek szerint, nem is fog. Most értek vissza Zoárddal az erdőből – Szonjáék csapata már egy órája a tábor területén lebzselt Lotharnak hála. Amandáék túrája jól elnyúlt, ők lettek az utolsók.

A szőkeség megviselten és piszkosan vonszolta magát Szonja elé, majd megragadta a karját. A homályban úgy nézett ki, mint egy élőholt.

– Ez egy rémálom volt! Zoárd meg maga az ördög! Utálom azt az alakot! Az egy neandervölgyi őstulok! – hörögte. – Éhes vagyok, büdös vagyok, fáradt vagyok! Az meg egy szadista! Utálom, utálom, utálom. Nekiesek és megfojtom!

– Semmi baj, már vége – nyugtatta Szonja, és arra gondolt, hogyha Amanda nekiesne, holnap temetéssel kezdenék a napot.

– Ez a szerencséje... nem bírok ki vele még egy ilyen túrát! Végig röhögött és szopatott minket! – Majd megrázta magát. – Ma csapni kéne egy bulit! Arra gondoltam, hogy áthívhatnánk pár fiút! Aztán vetkőző pókert játszanánk...

– Persze, csapassuk! De a vetkőző póker... - dadogott Szonja.

– Nem izélj! Jó buli lesz! Csak azt a két idegent ne lássam soha többé – Morogta, majd a négyes faház verandája felé pillantott jelentőségteljesen.

Ott álltak mindketten.

– Azt hittem, hogy odavagy Lotharért... – Szonja csodálkozva húzta el a szavakat, mert kíváncsi volt, hogy még mindig a vetélytársa is a szobatársa, vagy sem.

– Így volt, de rájöttem valamire. – Szonja először hallgatta figyelmesen Amanda szavait. – Sajnos azok ketten egy falkához tartoznak. Meg az egyik olyan, mint a másik. Idegenek köztünk, és azok is akarnak maradni – artikulált, hogy nagyobb nyomatékot adjon a mondanivalójának. – Lothar hiába jó pasi, ha egy másik világban él! Egy zárt világban. Elérhetetlen a számunkra.

– Talán igazad van – helyeselt beletörődően Szonja.

– Ja – indultak el a saját házuk felé, közben Amanda a lányba karolt. – Az a srác csak önmagát szereti. Nem vegyül a magunk fajtákkal, bár tudnám is, hogy mit jelent ez... és szerintem, jobban teszed, ha te is lemondasz róla...

– Én sosem mondtam olyat, hogy tetszik nekem – forgatta a szemét nyűgösen.

– Tudom... Szonja, hiába vagy egy országos vagány csaj, a pasik terén bőven van mit tanulnod. A valóságban kell élnünk, nem szabad örökre álomvilágban ragadnunk. – Majd komolyan ránézett. – Én bírlak, csak mindig olyan vagy, mintha nem velünk lennél, mintha máshol járnál... Ez cuki, de így nem lehet élni.

Szonját elgondolkodtatták Amanda szavai. Igaza lehet – helyeselt magában immár másodszor. Sosem érdekelte az emberek világa, sosem törődött a kortársaival, sosem velük együtt élt, hanem csak mellettük.

Szonja csendben lépdelt Amanda oldalán, majd felnézett, amikor elhaladtak a két idegen mellett. Lothar a fejét a lány után fordította, de csak annyira, hogy a szeme sarkából láthassa. A lány is ugyanígy tett.

Nevetséges, hogy azt gondolta, Lothar és ő talán, valamikor... Tényleg csak álmodozott, egész életemben csak álmodozott. Reménykedett benne, hogy különleges lehet, de nem. Átlagos volt, éppen, mint a többi ember, és Lothar is az, csak többnek akarta képzelni. Keserű fájdalom fogta el.