A Négyek (A Táltosok Öröksége 1.)

8. fejezet: Rémképek

Halk léptek törték meg a kongó folyosó csöndjét. Az út egy ablaktalan folyosón vezetett keresztül, ahol rémisztő sötétség uralkodott. A visszhangzó léptek egyre közelebbről, és közelebbről hallatszódtak. A hangok vak világa lassan eloszlott, egy gyertya fénye gyulladt fel a messzeségben. Szajol a fejébe húzta a csuklyáját, nem akarta, hogy felismerjék. A tálcáján egy gyertya, valamint egy tányér foglalt helyet. A férfi lassú, megfontolt lépesekkel haladt előre. Lefordult a végtelen hosszú folyosó egyik elágazásánál, ahol is egy szűk, levegőtlen tér kezdődött. Ahogy elhaladt, a nyomában fáklyák lángja gyulladt fel. Egyenesen egy ajtó felé vette az irányt, amely mögül fájdalmas nyögések hangja szűrődött ki. Egy rejtett szoba volt a kastély mélyében, az ajtaja kemény ébenfából készült, amibe rendezett, szálkás jeleket és misztikus motívumokat faragtak még valamikor a középkor derekán. Rovásírás és domborművek követték egymást a fa húsában. A csuklyás alak elővette a kulcscsomóját, majd a legnagyobb kulcsot kiválasztotta, amit belehelyezett a zárba. Az nyekeregve fordult el. Csupán pár héttel ezelőtt vették újra használatba ezt a szobát, előtte évszázadokig érintetlen volt.

Az ajtó lassan kinyílt, majd a sötét alak belépett rajta. A berendezés spártai volt, középkorról maradt bútorok foglaltak helyet a szobában és dohszag terjengett. A hatalmas franciaágy közepében egy öregember feküdt, csontos ujjai között szorongatva a takaróját. Kiugró járomcsontja fakón fénylett sápadt arcán, ráncos bőre közül kibukó sárgás szeme hálásan nézett a belépőre.

– Zúdor uram, itt a vacsorája – ült le mellé.

– Szajol, te vagy az én... – sóhajtott egyet, nehezen vette már a levegőt – Az én legdrágább emberem. Van már hír a két tanítványodról, akiket a hiúz után küldtünk?

– Aisa folyamatosan informál minket. Lothar már megmérkőzött a hiúzzal, de alulmaradt – ejtette le fejéről a csuklyát.

– Ezt is vártuk, Szajol, gyermekem.

– Szoros küzdelem volt, de ismét elvesztette a fejét. Az a bolond, sosem tudta mérsékelni magát! Viszont lesz még lehetősége, Ozora még mindig oly' irgalmas, mint évekkel ezelőtt.

– Szoros? Meglepő, ennyit fejlődött volna? De attól még egy oktalan kölyök marad. Mit érünk az erejével, ha nem tudjuk fékezni? Mondtam, hogy ne hozd a nyakunkra, fiam! – köhögött a vénség, kék száján már csak dünnyögve jöttek ki a szavak. – Őt is hagyni kellett volna meghalni, ahogy a többit. Az lett volna a sorsa. Vagy talán a másikat kellett volna hoznod! Igen, a másikat! Belár kezelhetőbb kölyök volt.

– Nem tudhattam – hajtott fejet uralkodója előtt Szajol. – De még nem adtam fel a reményt, hogy mégis ő az...

– Az ikerpár azon fele, aki a Négyek közül jobbra hivatott? Nem hiszek már ezekben a babonákban... Mesebeszéd! Én pedig már életem alkonyán nem olvasok gyermektörténeteket.

– Ha most megbukik, igazat adok neked. De addig is, hagyd meg nekem a reményt.

– Megszeretted a fiút? – érdeklődött Zúdor.

– Terveim vannak vele.

– Azt már úgysem élem meg – nézett a plafonra az aggastyán. – A halálomon vagyok. És a halálom után te veszed át a klán vezetését. Bízom benned.

– Igen, uram.

Szajol illedelmesen meghajolt és elindult kifelé a teremből.

– Fiam! Veszélyes lehet ránk nézve ez a kölyök. Tudod, mi a dolgod, ha visszatér az emlékezete! – nyöszörgött utána elhanyatló hanggal.