Gyönyörű és mérgező / Befejezett

Tizenkilencedik fejezet

Luisa Grimaldi

Október 27. péntek

A szívverésemen kívül semmit nem éreztem, és a körülöttem zajló történéseket is csak tompán érzékeltem. Nem voltam jól, egyáltalán nem. Leonard meghalt az én hibámból, apa pedig az intenzíven fekszik szintén miattam. És ráadásként még két idegen ember is kórházba került miattam. Én voltam a hibás és ez tény, még ha Arthur el is akarja velem hitetni, hogy nem tehetek róla. Lehet, hogy maga a baleset okáról nem tehetek, de miattam ültek autóba, mert engem kerestek. A kórházajtaján ahogy beléptem, már egy farmerben és egy fehér felősben voltam, a lábamon egy fekete sportcipő volt. Útközben egy butiknál megálltunk, ahol zombi módjára, de mégis gyorsan átöltöztem, majd kifizettük a ruhákat és tovább álltunk. Arthur nem sokat beszélt, én pedig egy szót sem tudtam kiejteni a számon. Egyszerűen megfagyott bennem az élet. Az intenzív a tízediken volt, ahova lifttel mentünk fel, Arthur végig mellettem sétált, és a kezemet fogta annak ellenére, hogy én semmire nem reagáltam. Anya az intenzív osztály folyosóján ült, egy testőr pedig mellette állt. Ahogy megpillantott, a düh villant a szemeiben.

- Minden a te hibád! –kelt ki magából, de a düh nem rám irányult, hanem a mellettem álló srácra. Felnéztem Arthurra, és csak most tudatosult bennem, hogy talán ő meg saját magát hibáztatta a történtekért.

- Anya, ne kezd ezt! Hogy van apa? –kérdeztem, de anyát nem érdekelte, amit mondtam, tovább folytatta.

- Te miattad halt meg Leonard Lennington! És most a Monacoi herceg is miattad haldoklik! Hogy merészelsz idejönni? –üvöltötte magából kikelve.

- Anya, fejezd be! Arthur semmiről sem tehet! –ekkor rám emelte a tekintetét.

- Te vagy a család szégyene –nézett rám, úgy ahogy még sosem.

- Hogy van apa? –hagytam figyelmen kívül a szavait.

- Nem fog felépülni, legalábbis annyira nem, hogy tovább maradhasson herceg. Nem lesz képes már rá –mondta, és a szavak drasztikusan hangzottak. Nem igazán akartam ezt elhinni. Ha életben marad, akkor feltud épülni, nem?

- Miért?

De erre a kérdésemre nem kaptam választ. Anya elfordult tőlünk, majd visszament a székekhez. Úgy tűnt inkább az ignorálást választja, az helyett, hogy választ adna a kérdésemre.

- Tényleg az én hibám –szólalt meg Arthur, miután anya hallótávolságon kívül került tőlünk.

- Nem, dehogy –fordultam felé, és szorosan átöleltem.

- De, ha nem kattanok rád, most nem lenne ez az egész –tolt el magától, ami egyáltalán nem tetszett. Ugye most nem akar lemondani rólunk? Nem teheti!

- Arthur, fejezd be! Nem a te hibád! Egyedül az enyém! Szeretlek, és nem akarlak elveszíteni téged is! –kapaszkodtam meg a pólójában.

- Nem fogsz –ingatta meg a fejét, és ettől hatalmas kő esett le a szívemről.

Hat hónappal később...

- Készen állsz? –néztem a srácra, aki öltönyben olyan szívdöglesztő volt, hogy leginkább elbújtattam volna, hogy csak én csodálhassam.

- Szerinted? –harapdálta az ajkát idegesen, amit tőlem vehetett át.

- Nyugodj meg, te vagy most már mindennek a feje szóval, csak add önmagad! És tudod, hogy Mr. Wesly felkészített minket mindenre, és ő is itt van, szóval majd segít.

- És mi van, ha nem felelek meg nekik?

- A férjem vagy, és én vagyok a hercegnő, szóval nem nekik kell megfelelned –igazítottam meg a zakóját.

- Oké –bólintott, majd belé karoltam és kiléptünk az ajtón. A teremben minden szem ránk szegeződött, ami nem segített a helyzetünkön. Az ismerős terem, inkább csak gyomorgörcsöt okozott, és az elmúlt időszak borzadalmaira emlékeztett. Szerencsére Arthurral, nem költöztünk be a hercegi palotába, meghagytuk anyunak. A part mentén vettünk egy házat, ahol már senki nem szólhatott bele a dolgainkba. Apa a kórházba kerülése után kicsivel elment, amit mai napig nem tudtam feldolgozni. Anya pedig szintén így volt, bár tény és való, hogy világ életben a pénz volt számára a legfontosabb. Leonard szülei pedig mai napig próbáltak a hercegségbe bele szólni, de mivel egy hónappal ezelőtt Arthurral összeházasodtunk, így ő lett az új herceg, ami azt jelentette, hogy most már semmi bele szólásuk nincs az életünkbe.

- Mr. Leclerc! –jött elénk egy bajuszos férfi, aki rögtön kezet fogott Arthurral. Feszült volt, és ideges az egész helyzet miatt. Túl fiatalok voltunk a hercegséghez, de a nevem kötelezett arra, hogy átvegyem a ''hatalmat".

- Hallottam a múlt heti eredményeit a forma2-ben! Gratulálok! –mondta a férfi, és úgy tűnt, hogy Arthur ettől a témától megkönnyebbült. Miközben a figyelem elterelődött rólunk, és a bajszos férfi lekötötte Arthurt. Charles, Eloise és Marc is megjelentek.

- Marc! –guggoltam le a kisfiúhoz, aki totyogva szaladt felém.

- Szia, édesem! –kaptam fel a kezembe, és puszit nyomtam az arcára.

- Oké, tele van veletek minden –mondta Elosie, ahogy mellém lépett.

- Tudom –húztam el az ajkam és tovább tartottam a kezemben Marcot. A városban több helyen is plakáton díszelegtünk, és az újságok, meg az internet is tele volt velünk.

- Anyud? –érdeklődött tapintatosan.

- Szerintem nem jött le, teljesen kiakadt azon, hogy Arthur lett a herceg –suttogtam el a végét.

- Hát így járt –vont vállat Eloise, és egyértelműen nem kedvelte anyát, a viselkedése alapján érthető is volt.

- Arthur tökéletes herceg lesz, én ebben biztos vagyok –reagáltam, mire Eloise elmosolyodott.

- Az biztos! –értett velem egyet.

Miután Eloise, Charles és Marc arrébb álltak, Arthur a sokadig emberrel való beszélgetése után, ismét felém fordult.

- Oké, eddig nem vészes a helyezt –mondta, mire elmosolyodtam.

- Igazán? –fontam a karjaimat a nyaka köré.

- Igen –nézett le rám mohó tekintettel, majd derekamra fonta a karjait és magához húzva megcsókolt.

Vége

Marc Leclerc könyvében, még olvashattok majd róluk!❤️

Instagram: dkamilla_iroioldal

TikTok: dkamilla