Gyűrűk Ura- A gonosz felemelkedése

A Szövetség útja II. fejezet

Másnap, mikor fel ébredt a tanács összes tagja, a nagyteremben hívtak össze egy találkozót. Hatalmas reggeli lakoma mellett, még egy utolsó nagy beszélgetést folytattak egymással. Felvázolták, kinek mi a terve, merre indul és miként szeretné megtalálni a Gyûrût. Gandalf nem szólt senkihez. Csendesen ült a széken, és egy kenyeret üresen majszolt. Nézett végig a társaság tagjain, és közben nagyokat sóhajtott.

Tekintete reményvesztett volt, hiszen nem bízott abban hogy a csapat bármelyik tagja megtalálhatja majd az ékszert. Persze nem ellenkezett, ha ez volt Elrond parancsa. Ahogy elmélkedett, és nézte õket hirtelen felpattant a székbõl. Elege lett a látványból, hogy mindenki mókázik és vicceket mesél, amikor ekkora súlya van az egész küldetésnek. Odasétált az ajtó melletti padhoz, onnan felkapta a süvegét, és se szó, se beszéd kivonult a terembõl. Azonnal Imladris kapuihoz rohant. Elkért egy lovat, az egyik Tünde földmûvestõl, és ígéretét tette hogy visszahozza a jószágot. Felpattant a hátasra, majd szélsebesen el lovagolt Völgyzugolyból. A mágus útja Ereborba vezetett, ami hosszú mérföldeken át tartott. Elõször át kellett vágnia a Magas hágón, ahol dacolnia kellett hóval, és a hideggel. Mivel az út a ködhegységen át vezetett, nem tudott mit tenni, lovát hátra kellett hagynia. Szerencsére a Tündék lovai nagyon okos jószágok volta, így Gandalf biztos volt abban, hogy az állat visszatalál majd gazdájához. Elbúcsúzott, végig simította a hátát, majd a fülébe súgta:

- No alwed i lend lîn! (Szerencsés utat!)

A ló azonnal értette a búcsú okát, így megfordult és abban a pillanatban elvágtatott Völgyzugoly irányába.

Gandalf elõtt hatalmas, és nehéz út állt, ha csak a hágót nézzük. Felnézett a hegyekre komor tekintettel, kicsit elhúzta a száját, ami nemtetszését fejezte ki. Botját a földre eresztette, és elindult a szûk ösvényen, ami a Régi Gázló felé vezetett. Ahogy egyre feljebb ért, az idõ is úgy változott. Kezeit már alig érezte a fagy miatt, a hideg az egész testét átjárta. A hó, a derekáig ellepte és csak remélni tudta hogy nem tért le még az ösvényrõl. Hatalmas szél fújt, a havat hordta mindenfelé. Kínzással ért fel az érzés, amig a Hágón átkelve tapasztalt. Mint megannyi tû, szurkált bele a teste minden porcikájába a fagyos hideg. A zord idõ mellett aggódott azon is, hogy a magasabb pontokról a lavina elsodorhatja egy pillanat alatt, ami elõl nem fog tudni elmenekülni. Hatalmas kínok árán a hegy tetejére ért, ahol sûrû köd borult a tájra. Nem látott, és nem érzett semmit. Nem tudta azt sem hogy reggel van, vagy már este. Teljesen elvesztette az idõérzékét. Egy dolog volt, amit érzett, az pedig a fáradtság, ami egész testét átjárta. Lábai elnehezedtek, testét alig vonszolta. Órák óta küzdött az idõjárással, és a hatalmas hó mennyiséggel, így hát nem is volt csoda hogy elnehezedtek a végtagjai. Nem tudott mást, muszáj volt pihennie. Tudta, sokáig nem maradhat, mert halálra fagy, viszont tovább indulni nem volt ereje. A hegy falához simult testével, lekuporodott és a botjával próbált egy kis tüzet csiszolni. Egy apró lángcsóva meg is jelent a varázsbot végén, de ahhoz nem volt elég, hogy melegen tartsa. Bárhogy is lesz, tovább kell indulnia. - Még pár szusszanat, egyetlen apró lélegzetvétel - Mormogta magában. Teste teljesen megdermedt a hidegtõl, akkor ébredt rá hogy nincs tovább maradása. Vagy elindul azonnal, vagy a fagy martalékává válik. Hatalmas erõt kellett vennie magán, hogy nekivágjon az útnak. Mire erejét összegyûjtötte, a köd alá szállt, és meglátta a gyönyörû csillagos égboltot. A szél már nem süvített, csak lengedezett. Végre neki kedvezett a szerencse, és csak a hóval kellett megküzdenie. Botjával egy kis fényt varázsolt, hogy lássa az utat, így haladt tovább a Hágón. Hosszú útja szerencsére véget ért, legalábbis ami a hegyet illeti. Amint leért a magas orom tetejérõl, a lábánál leül, és megpihent egy hatalmas szikla tövében. Kinyújtotta végtagjait, botját pedig maga mellé támasztotta. Gyönyörû éjszaka volt. A hatalmas csendben, picit lehetett is hallani a nem messze csordogáló Anduint, ami az egész területet keresztül szelte. Gandalf egy szemhunyást sem aludt, éppen csak pihentette testét, és hallgatta a természet hívó szavait.

E földön járva minden szebb,
Anduin csobog át tova .
Nõsziromföld gyere, és ébredj!
Rád vetül a Ködhegység árnyéka.

Dol Guldur szerezd vissza a fényt,
Mit sötét erõk, tõled elvettek.
Bakacsinerdõ csak érted él,
S rólad szólnak benne történetek.

Hallgasd most az éj árnyát,
Csendesen zúgó folyókat,
Itt alussza a Tündekirály álmát,
S megnyernek nagy háborúkat.

Mondogatta magában, ahogy a napfelkeltét nézte. Gyönyörû látványban volt része, a nap sugarai a Bakacsinerdõ fölé emelkedtek. Gandalf sokat járt Középfölde minden határán, és nagyon sok szépet látott már az élete során. Szerette is a természetet, az állatokat, és odáig volt az Entek halk dalaiért. Imádta a Bakacsinerdõ csendes zúgását, vagy a patakok csobogását. Most sem vehette ezt el tõle senki, hiszen kiélvezett minden pillanatot amíg hallhatta. Ahogy fülelt, egy kis zajongásra lett figyelmes a Lórien irányából. Azonnal felpattant, kezébe vette botját, és legubbasztott a szikla mögé. Orkok sokasága lepte el egy pillanat alatt a vidéket, és két hegyi Troll is velük tartott. Szerencsére Gandalfot nem vették észre, hiszen nagyon gyorsan haladtak. Látszott hogy sietnek valahova. Igaz, a Mágusnak meg volt a saját küldetése, de hajtotta a kíváncsiság, így aztán tisztes távolból követni kezdte õket.