Megtörve II.- Lángvihar (18+)

Harmadik fejezet/5

(Kép AI)

Val’Grav

A katonák már hetek óta északon voltak, a törpök és a nap elfek városainak határán. Előbbiek folyamatosan próbáltak betörni, utóbbiak pedig az otthonaikat védeni. A törpök még nem okoztak volna akkora galibát, bár szívós harcosoknak bizonyultak. A nagyobb gond az volt, hogy időnként sárkányokat is bevetettek, akkor pedig a védőknek azonnal fedezékbe kellett vonulniuk. Az elfek mágiájával valamennyire le lehetett védeni a lángokat, közben pedig az orkok fegyverekkel leszedték a bestiákat. Ennek ellenére mindig voltak áldozatok. A harcosok egyre fáradtabbak voltak és sosem lehetett tudni, hogy mikor érkezik a következő hullám.

Val’Grav magában már ezerszer hálát adott Crematorynak a fém kar miatt, amit általa kapott. Csak magában, hiszen sosem volt egy hálálkodós fajta, fiával pedig egyébként is furcsa viszonyt ápolt. A végtag sokkal jobban funkcionált, mint amire számított. Tökéletesen tudta kezelni, meghatározott kézmozdulatra pedig egy penge ugrott elő belőle. Időnként úgy érezte, hogy az eszköz annyira hozzánőtt, hogy ha visszakaphatná igazi karját, elutasítaná az ajánlatot.

Hajnalban jött a következő támadás. A kürtök megszólaltak, a harcosok pedig kiszaladtak sátraikból és gyorsan magukra szerelték fegyvereiket. Nem vetkőztek le, mert bármikor jöhetett az újabb csapás.

Ugyanúgy indult, mint máskor. Törpök és sárkányok. Amikor viszont a védők azt hitték, hogy sikeresen visszaverték a támadást, megjelent egy nő. Egyetlen egy.
A hófehér, karcsú teremtés kezének intésére fekete lángok csaptak fel. Beterítették a harcteret és mindent elpusztítottak, ami az útjukba került. Ezután szuroktól csöpögő, tüskés indákat idézett, melyek kettétépték a katonákat. Támadásai a pajzsok többségében is áthatoltak. A harcosok nem bírtak a közelébe kerülni tüzes védelme miatt, és lelőni sem bírták. Nem volt mit tenni ellene, csak a futás maradt!

- As'lyn vagyok, Otthar druidája! És ha nem álltok az én istenem oldalára, ti is így fogtok járni! - nevetett hangosan, aztán ahogy jött, úgy el is tűnt egy fekete kavargó lángtenger közepette.

A fény éjsötét druidája hatalmas pusztítást végzett. A túlélők csak csodálkozva pislogtak egymásra. Val'Grav biztos volt benne, hogy közülük sokan hamarosan már a másik oldalon fognak harcolni…

Crematory

Nyögések, puffanások és fémes nyikorgás visszhangzottak a szinte teljesen üres pince helyiségben. Crematory lihegett, és izzadt, de nem hagyta abba a boxzsák püfölését. Mérges volt. Magára, hogy odament, Zelasra, amiért szerelme olyan bunkó volt, és ismét magára, amiért feladta pusztán amiatt, mert a lány ellenségesen viselkedett vele. “Miért nem próbálkoztam, ha már ott voltam?” - kérdezte magát. Túlságosan meglepte a diabolik undok reakciója. Igaz, egyértelművé tette számára, hogy nincsenek együtt, de mégiscsak szeretkeztek, amikor utoljára találkoztak. Ennél valahogy többet várt. Barátságosabb viselkedést és azt, hogy meghallgatja.
Kivételesen nem azért ment, hogy szerelmet valljon neki, hanem, mert úgy gondolta, talán ő tudna hatni Gottyra. Azzal sem volt tisztában, hogy Zelas egyáltalán tud-e bármit a konfliktusról a hercegnő és Urzor között. Nem szabadott volna ilyen könnyen megadnia magát! Morgott magában.

A zsák egyre nagyobbakat lengett ki ütéseitől, mérge azonban nem csillapodott. Az edzésnek az vetett véget, hogy ökle egyszer csak átütötte az anyagot. Kiégette. Ahogy karját kihúzta belőle, a töltőanyag egy része a földre hullt. “Még szerencse, hogy az enyém a hely és nem látta senki!” - morfondírozott egy sóhaj közepette.

Csörgött a telefonja. Croto volt, a hadsereg vezére, aki tájékoztatta, hogy néhány órával korábban Oschya katonái csúfos vereséget szenvedtek. A megmaradt harcosok közül sokan dezertáltak. A veszteségeket még azóta is próbalják felmérni. Rengetegen haltak meg és csupán hamvak, vagy szétszaggatott végtagok maradtak belőlük. Az apja jól van. Legalábbis, súlyos sérülést nem szenvedett. Szerencséjére nem ott tartózkodott, ahová a sötét druida megérkezett.