Beteg Játszma

XXXII.🖤

Hasztalan menekülés

Írói sz.sz.:

Jimin idegesen járkált Sugaval közös szobájában. Agya szűntelenül halmozta el borzalmasabbnál borzalmasabb gondolatokkal, melyeknek szűnni nem akaró hadát semmi nem tudta megállítani. Pedig ő próbálta. Próbált nem rájuk gondolni, próbált az internet segítségével másra koncentrálni, olvasással megállítani őket, de minden hasztalan volt. Mintha egy átok nehezedett volna rá, amelynek célja csak egy volt; teljesen összetörni őt.
Természetesen ezt badarságnak tartotta, ahogy minden ilyen mende – monda féleséget, és nagyon jól tudta, hogy mindezt az agya egy furfangos, ámbár beteg, a sötétben lappangó része okozta neki. Az agya azon része, amely elől szűntelenül menekült, mert az mindig rémképekkel látta el őt. Rémképekkel, bűnös gondolatokkal. Nem akarta, hogy azok a gondolatok tovább kavarogjanak benne. El akarta tűntetni őket, mélyen elzárni egy olyan helyre, egy olyan biztos börtönbe, ahonnan nem menekülhettek; mégsem tudta megtenni. Helytelennek érezte minden gondolatát. Mocskosnak érezte magát, és leginkább rettegett saját gondolataitól. Ép elméjű ember nem gondolna ilyenekre. Nem tudta megszűntetni őket, de még csak egy kis időre se szabadulhatott meg. Keze fájt a rengeteg gépeléstől, már ujjait se érezte. A szoba padlóján lapok hevertek, melyek mind információval voltak teli. Információkkal, amelyeket nem akart tudni.

-Jimin. -nyitott be a sötét szobába Jin, hogy szóljon a fiatalabbnak az ebéd elkészültéről, azonban ahogy meglátta a szoba közepén járkáló Jimint, miközben végig mormolt valamit az orra alatt, és észlelte a papírok tömkelegét, amelyek szétdobálva hevertek a padlón, azonnal tudta, hogy a fiatalabbat jobban megviselte a Suga által, –igaz nem akaratból–, nyújtott műsor, mint ahogy azt Jimin elmesélte nekik.

Azonnal a fiatalabbhoz sietett, és vállaira fogva rázta ki gondolatai fogságából, aki úgy megijedt a hirtelen szemei elé táruló, arcát vizslató aggódó tekintettől, mintha az a világ legfélelmetesebb dolga lett volna.
Utána szétnézett a szobában és ijedtsége csak nagyobb lett, ahogy a maga által kreált, öntudatlan állapotban létrehozott, káoszt bámulta.

-Jin hyung. -hangja megremegett és nem találta a megfelelő szavakat.

Jin nem szólt semmit, csak szépen lassan összeszedte a papírokat, és lecsukta Jimin laptopját, amiről fogalma sem volt, hogy kerülhetett a fiatalabbhoz, hiszen tisztán emlékezett rá, hogy Namjoon nem adta vissza neki, mert még nyomokat keresett rajta. Nem kérdezett semmit, csak Jimin kezére fogva indult el a Namjoonnal közös szobájukba, ahol Kook várta őket.
Ahogy a fiatal srác meglátta két hyungját, Jin kezében lévő papírokat és laptopot, valamint a teljes sokk hatalma alá került, fátyolos tekintetű Jimint, azonnal értette a helyzetet. Lesietett a konyhába, hogy egy pohár hideg vízzel térjen vissza, amit fiatalabb hyungja kezébe nyomott, és segített neki a megivásban.

Jimin szaporán vette a levegőt, és nem tudta elhinni, hogy újra megtörtént.
Hálás volt, amiért barátai nem vonták kérdőre, nem próbálták hazugságokkal megnyugtatni, csak hagyták, hogy saját magától nyugodjon le.
Hogy is nyugtathatták volna meg, mikor tudták, hogy minden szó hasztalan és felesleges lenne? Tudták, nagyon jól tudták, hogy mit érezhetett, hiszen ők is ugyanabban a cipőben jártak. Mindannyijukban ott volt az agyuk azon sötét és beteg része, amely ezt tette velük. Oktalanul, szűntelenül, végeláthatatlanul kavargott bennük és bármennyire is próbálták elnyomni, mindig a felszínre tört, és ilyen formában tombolt. Nyomoztak, maguk se tudták, hogy mi, vagy ki után, de nyomoztak. A laptopjaikon megannyi bezáratlan ablakocska volt megnyitva, megannyi mappa volt elmentve, asztaluk fiókja mélyére megannyi teleírt papír volt elrejtve. Mindig ez történt, ha valami olyant éltek meg, amit képtelenek voltak feldolgozni, és ahogy Jimin kézírását olvasták, ahogy a laptopon megnyitott ablakokat nézték át, ahogy az újabb elmentett mappák titkait fedezték fel, ott volt bennük a gondolat, hogy ennek sosem lesz vége. Menekülni próbáltak, messze, minél távolabb bűnös részüktől, de hasztalan volt. Mindig rájuk talált, mindig a nyomukban járt, és csak várt. Várta a megfelelő alkalmat, hogy elkapja őket, és vaskos, ólmos súlyával bekebelezze őket; teljesen az irányítása alá vonja tetteiket és gondolataikat.
Számtalanszor oldottak így meg ügyeket, amelyeket sosem éreztek a sajátjuknak, és nem sikerként, hanem örök béklyóként tekintettek rájuk.