Hajnal

Első

Hatalmas levegőt veszek, úgy érzem megfulladok. Nem érzem a lábaimat az izgalomtól, a pillangók repdesnek a gyomromban. El sem hiszem, hogy itt vagyok. Itt állok Los Angeles utcáin. Pontosabban egy kijelölt utcán. Cleon fasor.

Miután anya és apa elvált, körülbelül tíz éve, apám úgy döntött, hogy ott hagyja Londont, és ideköltözik, Los Angelesbe. Azóta már talált magának egy új feleséget, és született is egy közös gyerekük. Sofia már betöltötte a hetedik életévét is, és egy irtó cuki kislány. Bár néha beszéltem apával telefonon, és olykor képet is küldtünk egymásról a nagyobb dolgokról, határozottan meglazult a kapcsolatunk. Azonban most követtem példáját, én is eljöttem Londonból, bár nem véglegesen, de egy pár évre biztosan. Mindenesetre, apának beszámoltam arról, hogy jövök Los Angelesbe, ő pedig jó apuka létére megengedte elsőszülöttjének, hogy beköltözzön hozzá és új családjához.

A repülőn még nagyon vártam, hogy újra láthassam őt, de ahogyan betértem a Cleon fasorra, minden bátorságom elszállt és már közel negyedórája itt ácsorgok a fehér ház előtt. Konkrétan félek az apámmal való találkozás miatt.

Nevetséges vagy, Eloise.

Tulajdonképpen valamennyire, talán, lehet, érthető a félelmem. Tíz éve nem láttam őt, csak Messengeren keresztül, nem is ismerem az új feleségét, és Sofiát is csak csecsemőkorában láttam.

Egyszerűen képtelen vagyok megmozdítani a lábaimat, olyan mintha földbe gyökereztek volna. Se előre, se hátra nem tudok menni. Az égető nap sugaraival simogatja vállaimat, dióbarna, vállig érő hajamba pedig néha-néha belekap a lágy szellő. Az utcában a gyerekek hangos ricsaja hallatszik, oda-vissza futkároznak és nevetgélnek. Engem pedig a hányinger kerülget, ahogyan rágondolok arra, hogy most nekem be kell mennem a házba. Oda, amit az elkövetkezendő pár évben otthonnak kell neveznem.

Nem is tudom. Hirtelen minden döntésemet megkérdőjelezem ebben a pillanatban, és már nem is érzem olyan biztosnak azt, hogy a Woodbury egyetemre szeretnék járni. Akár már vissza is fordulnék a reptér fele, ha nem kapok egy hívást.

Lassan húzom elő a farzsebemből a telefonomat, majd meglátom, hogy apa neve villog a kijelzőn. Elhúzom a számat, de végül rányomok a zöld gombra és egy nagy sóhajt véve, a fülemhez emelem a telefont. Ajkaimat összeszorítom és várom, hogy megszólaljon a vonal másik felén apa.

— Szia Eloise! Merre tartasz? — szól bele végül apu a készülékbe és kíváncsian teszi fel kérdését.

— Szia! Egy pár perc és itt vagyok a háznál! — hazudom neki, csak mert irtózatosan kínos lenne bevallani, hogy igazából már itt állok majdnem húsz perce, csak félek betolni a képemet a házba.

— Rendben, kincsem. Nagyon várlak! — derűs hangja egy apró mosolyt csal az arcomra és egy pillanatra minden félelmem elszáll.

— Sietek! — eresztek meg egy halvány mosolyt, persze nem szállok le a hazugságok vonatáról.

Nem kell sietnem, mert már itt időzők egy ideje.  

És bár tényleg nem vagyok egy túl bátor lány, a legtöbb alkalommal a szorongásom győz inkább, de ez azért tényleg már a nevetség kategóriájába tartozik. 

Végül annyira felbosszantom magam a saját hülyeségem miatt, hogy nagy erőt veszek, majd a bőröndömmel és a két táskámmal együtt bemegyek a kapun és becsengetek a házba. Az ajtón egy virágos ajtódísz mosolyog rám, ahol rózsaszín és fehér virágok pompáznak. A további díszek kissé ügyetlenül vannak felragasztva, gyanítom ezeket Sofia csinálta. Persze nem akarom alábecsülni a féltestvérem képességeit, de hétévesen mindannyian ennyire vagyunk csak képesek.