Hajnal

Második

Az elmúlt napok a pakolással, berendezkedéssel teltek leginkább. Néhány dolgot még vettünk az új szobámba, de igazából kész volt. Ezen kívűl sok időt töltöttem apával és Isabell-el is, kicsit jobban megismertem a mostohaanyámat és meséltem nekik eseményeket az életemből, amik még Londonban történtek velem és esetleg nem említettem nekik. Beszélgettünk anyáról is, illetve szóba került az első exem is, Luke, aki valójában egy önimádó fasz volt.
Időközben Sofia-t is jobban megismertem, aki teljesen oda van azért, hogy lett egy nővére, még ha nem is maradok itt örökre, de ez egyelőre nem is izgatja, sőt szerintem bele sem gondol.

Jelenleg csak nézem magam a tükörben és próbálok erőt gyűjteni magamnak.

Ma van gólyanap a Woodbury egyetemen, ahol a diákok összeismerkedhetnek és akár örökre szóló barátságokat kötnek. A legtöbben párban vagy csoportban mennek, leginkább a sok kaja miatt, illetve azért, hogy körbe nézzenek. Legalábbis ezt hallottam.

Nekem viszont egyedül kell megbirkóznom ezzel a feladattal, mert csak pár napja érkeztem és az utóbbi időben teljesen kimerített a költözés, pakolás és a beilleszkedés az új családba. Nem is tudtam gondolni az egyetemre és az új csoporttársaimra. Azonban most össze kell szednem magamat, akkor is, ha semmi kedvem sincs hozzá. Valójában elég nehezen barátkozom, egy igazi introvertált vagyok. Hamarabb várom, hogy mások jöjjenek oda hozzám, mint, hogy én kezdeményezzek. De most muszáj leszek egy kicsit magabiztosnak látszani és néhány emberhez hozzá szólni, máskülönben egyedül fogom tölteni az egyetemi éveimet.

Megtöltöm a tüdőmet levegővel, majd kiegyensúlyozottan kifújom azt. Magamhoz veszem a táskámat majd kimegyek apáékhoz a nappaliba.

— De csinos vagy ebbe a ruhába! — néz rám Isabella csillogó szemekkel én pedig elengedek egy apró nevetést.

— Köszönöm, próbálkoztam valami normálisat felvenni. — nézek le a fekete ruhámra, ami valóban szépen leng testemen.

Jelenleg még a cérnán mozgó önbizalmam is repdes ebben a ruhában, amit még évekkel ezelőtt vettem az egyik kicsi üzletben, Londonban. Tudtam, hogy egyszer még jól fog jönni.

— Elvigyelek autóval? — kérdezi meg apa mosolyogva.

— Nem fontos, eltalálok majd valahogy oda. Igyekszem önállósodni. — indulok el a cipőmért az előszobába, ahova apa és mostohaanyám, sőt Sofi is követ.

— Rendben. Remélhetőleg minden rendben lesz! — kezd el aggódni apa, mire bíztatóan rámosolygok.

— Nem kell aggódnod. Londonban is sokat mászkáltam, sokszor este, egyedül, és még itt vagyok. — próbálom lenyugtatni apát, de nem érek el nagy hatást, úgyhogy inkább rámarkolok a kilincsre és távozni készülök —, Na, elindulok, hogy mindenképpen odaérjek. Sziasztok!

Még intek egyet a családomnak, viszont amint kiérek a kapun, felteszem a fejhallgatómat a fejemre, és a zenének adom a lelkemet. Mosolyogva sétálok el a megállóba, majd ahogyan felszállok a buszra, és fürkészem a várost, azon elmélkedem, hogy még mindig nem fogtam fel teljesen, hogy itt vagyok. Az álmaim közül már sikerült kettőt teljesítenem; Los Angelesbe költöztem - mégha csak ideiglenesen is - és felvettek a Woodbury egyetemre.

Először fogalmam sem volt, hogy hova akarok menni gimnázium után, sőt, abban sem voltam biztos, hogy mit akarok kezdeni az életemmel. Azonban amikor kitaláltam, hogy Los Angelesbe akarok jönni, akkor ezt megemlítettem az irodalom tanáromnak, akivel rengeteget beszéltem, tele volt tanácsokkal és mindenkinek segített, akinek csak tudott, és azt javasolta nekem, hogy a Woodbury egyetemre jöjjek. Szerinte ez tökéletesen illik hozzám, a személyiségemhez és itt kiteljesedhetek, ráadásul az oktatás is kiváló. Én is jobban utána néztem az egyetemnek, és rendkívül szimpatikus lett, úgyhogy beadtam a jelentkezésemet, és sikeres felvételt nyertem még tavasz végén. Rettentően boldog voltam, bár az exem hihetetlen nagy csetepatét csapott. Szerinte nagyon undorító húzás volt tőlem az, hogy nem őt követtem az ő álom egyetemére, hanem mertem nagyot álmodni, és az Egyesült Államokba kívántam jönni tanulni. Ezen a ponton már rájöttem, hogy olyan önző és gyerekes, hogy soha nem fogná fel, hogy nem körülötte forog a világ. Persze, azt sem fogadta jól, hogy szakítottam vele és megvádolt azzal, hogy ezt azért tettem, hogy majd az egyetemen az ujjaim köré csavarjam a fiúkat. Mintha ezért utaznék ennyit. Az érzéseimet nem bántotta meg ezzel, szimplán csak elérte azt, hogy örökre megbánjam, hogy egyáltalán csak szóba álltam vele valaha is.

Egy kellemes, inkább kellemetlen, fél órás út után odaérek az egyetem elé, ami teljesen a varázsa alá vesz. Elképedve figyelem az épületet, a sok diákot körülötte és csak szimplán a környezetet.

Magas fák, bokrok veszik körül az egyetemet. Egy kisebb park foglal helyett mellette, ahol rengeteg pad, szék helyezkedik el, és persze ezek mellett vannak asztalok is, tökéletes arra, hogy az ember kiüljön ide és tanuljon, egyen vagy a barátaival időt töltsön. Körben sok-sok színes virág teszi hangulatossá a környezetet, tiszta barátságos az egész hely. Hatalmas vigyor kúszik fel az arcomra, képtelen vagyok betelni vele. És bár a szívem majd kiugrik a helyéről, valahogy mégis megnyugszom, miközben elindulok a bejárat felé.

Tudom előre, hogy sok álmatlan éjszakát és idegességet fog majd még okozni nekem ez a hely, de most csak is arra tudok koncentrálni, hogy mennyire boldog vagyok.

Amint beteszem a lábam a hatalmas helyre, szintén csak ledöbbenek. Annyira gyönyörű az egész, ragyogó szemekkel nézek körbe és hirtelen olyan izgatott leszek, hogy amikor váratlanul meg akarok fordulni, neki ütközöm valaminek. Pontosabban valakinek.

— Úristen, ne haragudj. — lépek hátra egyet, majd az érintett fiúra, és a mellette álló lányra nézek.

— Semmi gond. Már egy páran nekem jöttek itt. — húzza mosolyra a száját, én pedig csak kellemetlenül birizgálni kezdem a táskám cipzárját.

— Eléggé lenyűgöz ez a hely, meg a város is. Valószínűleg még egy-két embernek neki fogok menni az este során. — magyarázom kissé idegesen, de a két személy kellemes mosolya enyhít a feszültségemen.

— Most vagy először Los Angelesben? — kérdezi meg a szőke, hosszú hajú lány.

— Igen. Londonból jöttem ide az egyetemre tanulni. — húzom ki magamat magabiztosan.

— Hallatszódik az akcentusod. — neveti el magát a fiú, mire én csak mosolyogva megrázom a fejemet.

— Egyébként Eloise vagyok.

— Claire. Ő pedig Anthony, de Antnek hívjuk csak. — mutatkozik be a lány, de én csak értetlenül nézek rá.

— Hívjuk? Nem csak ketten érkeztetek? — kíváncsiskodom.

— Jaj, de, mi ketten fogunk járni a Woodburyre. Csak van egy kisebb baráti társaságunk, a többiek viszont máshova jelentkeztek. — magyarázza Ant.

— Amúgy ha vége lesz ennek az egyetemi eseménynek, találkozunk majd velük, beülünk valahova beszélgetni. Esetleg ha van kedved, eljöhetsz velünk. Szívesen fogad a csapat bárkit. — ajánlja fel Claire.

Olyan szintű megkönnyebbülés fut végig a testemen, mint még soha. Attól paráztam szinte végig, hogy nem fogok tudni ismerkedni és barátkozni, mert túl kellemetlenül érzem magam ezektől a helyzetektől. Erre véletlen neki ütközöm egy ismeretlennek, és ott kapom magam, hogy meghívnak egy baráti összehívásra. Azt hiszem az élet most az én oldalamon áll.

— Szívesen csatlakozom. Legalább kicsit felfedezem a várost. — küldök feléjük egy hatalmas mosolyt, ezzel csak még jobban biztosítom őket afelől, hogy mennyire hálás vagyok nekik.

Valószínűleg észre vették, hogy egy kis szerencsecsomag vagyok, akinek igazán szüksége lenne segítségre a beilleszkedés kapcsán.

— Legalább még egy embernek felvághatok a kocsimmal. — mondja magabiztosan Ant, mire én felnevetek, de Claire csak megforgatja a szemeit.