Hajnal

Kilencedik

Október közepe köszönt be Los Angelesbe. A falevelek már kezdenek lehullani a járdákra és utakra, amik minden egyes lépéssel ropognak a cipőink talpa alatt. Az idő is mutatja az évszak erősségét, az esőt a szél, a szelet pedig az eső váltja fel, néhol pedig a kettő egyszerre borul rá a színes városra.

Hetek teltek el Mason megnyert meccse és a buli óta. Azóta nem sokat találkoztam a többiekkel, leginkább az egyetem miatt, hiszen mindannyian elfoglaltak voltunk a rengeteg feladat miatt. Scarlett-et és Ryder-t konkrétan alig láttam azóta, egyszer futottam velük össze a könyvtárban, de csak pár szót váltottunk. Ant-el és Claire-l már többször találkoztam, néha összeültünk tanulni vagy beszélgetni, de ezek is rövid ideig tartottak. Leginkább azért is, mert ők ketten az utóbbi időben nagyon összenőttek és igyekeztem a gerlepárt magukra hagyni.

Mason. A fiúval nagyon jó időt töltöttem aznap este, de őt azóta nem is láttam, nem beszéltem vele és nem is tudok róla sokat. Claire mesélte, hogy rengeteg időt tölt a kosárpályán és talán a meccs óta csak még jobban ráfeszült a sportra.

Én direkt nem vettem fel vele a kapcsolatot és nem is érzem, hogy ez az én feladatom lenne. Nem mintha bármi komoly történt volna közöttünk, de azt sem lehet mondani, hogy csak mosolyogtunk egymásra az éjszaka alatt.

Nem tagadom, kissé rosszul esik, hogy nem történt azóta semmi, de Mason már az első találkozásunknál leszögezte tisztán, persze nem feltétlen nekem szegezte mondatait, hogy háttérbe szorítja a lányokat, és ebbe én is beletartozok. Azonban az is igaz, hogy hiányzik a fiú gúnyos mosolya, szarkasztikus mondatai és csak szimplán a közelsége. És ha van egy nagy hibám, az mindenképpen az, hogy túlságosan ragaszkodom az emberekhez.

Viszont ezeket a gondolatokat most háttérbe kell szorítanom, mert ma van Isabella születésnapja, amit szűk családi körben ünneplünk, így kénytelen vagyok magam összeszedni.

Az asztalomról elteszem a könyveimet és füzeteimet, majd leülök a székre és egy sóhajjal bele nézek a falra aggatott tükörbe. Hajamat átfésülöm és egy halvány sminket kenek fel arcomra. Szomorú tekintettel nézek a tükörképemre és tulajdonképpen nem is tudom megfogalmazni, hogy mi a bajom. Belül érzem, hogy valami nincs rendben, de a fejembe már nem tudnak ezek az érzések megfogalmazódni.

— Jó reggelt Eloise! — nyit be apa vigyorgó arcával.

Apu már korán reggel felkelt és azóta készül felesége születésnapjára. Egyébként tortát is tervezett sütni, de lebeszéltem róla, mert tudom, hogy szegénynek nincsenek a legjobb képességei a konyhában.

— Jó reggelt! — erőltetek magamra egy mosolyt, valahogy ez most nehezemre esik, pedig amúgy vártam a mai napot.

Kedvelem Isabella-t, nagyon aranyos velem és jól bánik apával és Sofia-val is és ezek nekem elegek is. Bár nagyon nehezen fogadtam el, hogy a szüleim elváltak, de mostanra már beláttam, hogy ez így volt a legjobb és, hogy Isabella jobb apuhoz. Néha a legnehezebb döntéseknek van a legtöbb értelme, ezt már kitapasztaltam a 18 évem alatt.

— Meghoztam a cukrászdából a tortát, úgyhogy már csak díszíteni kell. Segítesz? — kérdezi meg boldogan.

— Persze. — bólintok majd egy mély levegővétel után felállok és apa után megyek a földszintre, a konyhába.

— Szomorkásnak tűnsz. — állapítja meg apa miközben beleszúrja a tortába a gyertyákat. —, Valami történt?

Egy ideig nem válaszolok a kérdésére, csak a konyhapulton pakolászok csendben. Akármennyire is szeretem apát, nem igazán van kedvem ecsetelni a problémáimat jelenleg.