Hajnal

Huszadik

— Neked is be kéne jönnöd. Legalább a felszakadt szádat hagy tisztítsam meg. — nézek rá Mason-re aggódóan mikor leparkol a házunk elé.

— Nem biztos, hogy szimpatikus leszek az apukádnak, ha meglátja most az arcomat. — mondja elhúzott szájjal, de csak elnevetem magam.

— Apa meg fogja érteni, hidd el nekem. — bólintok egyet nyugtatásképp, de a fiú nem tűnik túl magabiztosnak. —, Na gyere!

Kimerülten csatolom ki a biztonsági övemet majd kiszállok a fekete autóból. Nagyokat pislogva nézek fel barátomra és óvatosan a kezéhez nyúlok, ő pedig egyből összekulcsolja ujjainkat. Egy gyengéd puszit nyomok Mason sebes arcára, majd egy nagy sóhajt követően elindulunk a házba.

— Sziasztok! — köszönök hangosan a házba érve, mire apa és Isabella arca jelenik meg az előtérben.

Mindketten meglepett arccal reagálnak először a kezeimre majd a kezemet szorongató fiúra és végül annak arcára. Lehet kicsit túl sokat hoztam haza egyszerre.

— Mielőtt feltennétek ezer meg egy kérdést, megválaszolom őket előre. Ő itt Mason, a barátom. Isabella-nak már meséltem, hogy megismertem egy fiút. — mosolyogva nézek rá a nőre, akinek egy vigyor kúszik fel arcára. —, A vacsora nagyon jó volt, de Mason egyik csapattársa, aki amúgy egy borzasztó ember, meglökött és emiatt lehorzsoltam a kezeimet, majd pedig megütötte Mason-t és.. ezeknek lett eredménye.

— Melyik fiú volt az? Elbeszélgetek vele egy kicsit! — kérdezi meg apa szigorú tekintettel, de Isabella megböki a karjánál elhúzott szájjal, majd ránk néz.

— Sajnálom, hogy az a fiú elrontotta az estéteket! — mondja lebiggyesztett szájjal majd mosolyogva Mason-re néz. —, Üdvözlünk a családban Mason, érezd magad otthon! Ő itt Eloise apukája, David, én pedig Eloise mostohaanyukája vagyok, Isabella. A kislányunk, Sofia, már alszik, de remélhetőleg ő is megismer téged hamarosan! És még most szögezzük le, hogy tegezz minket! — meséli Isabella vigyorogva.

— Köszönöm! Igyekszem nem sokáig zavarni titeket, csak Eloise szerint meg kéne tisztítani a sebeimet. — Mason hangján és testtartásán érzem, hogy zavarban van, de szorítok egyet a kezén és egy mosolyt küldök felé.

— Ugyan már Mason, nyugodtan itt aludhatsz, már nagyon későre jár! Szívesen adok ruhát is, amiben tudsz aludni! Ez az öltöny még ránézésre is kényelmetlen! — mondja apa nevetve és érzem, ahogyan a fiú kissé megkönnyebbül.

Bár az úton elmondta, hogy ő nem fél a szüleimmel való találkozás miatt és ő nem beszari, tudom, hogy most még is kicsit feszült, de semmitől nem kell félnie. Apa és a mostohaanyukám a legédesebb emberek a világon.

— Köszönöm!

— Felmegyünk akkor letusolni meg aludni. — jelentem ki, mire mindketten bólintanak.

— Rendben! Leteszem az ágyadra Mason pizsamáját addig. — mondja apa.

Az emelet felé húzom Mason-t és miután felérünk a lépcsőn, a szobámba vezetem. Mióta ideköltöztem, igen sok idő eltelt és sikeresen belaktam mára már a szobát. És nem csak a kisebb kupi utal erre, hanem a képek a falakon és a sok fényfüzér a függönyön és a polcokon. Nagyon szeretem a szobámat és imádok itt lenni, már csak feküdni az ágyamban is.

— Elmegyek fürdeni, utána ha te is elmész, akkor majd megnézem a sebeidet és igyekszem rendbe tenni őket.

— Eloise? — Mason rekedtes hangja miatt teljesen elolvad a szívem, majd a szemeibe nézek mélyen. — Mindent nagyon köszönök. Remélem tényleg megértetted, amit a kocsiban mondtam és hogy egy percig sem kételkedsz semmiben sem.