Hajnal

Tizenhatodik

Már több mint egy hete elkezdődött a november, ami csak még közelebb visz a fránya vizsgaidőszakhoz. Szinte csak tanultam az elmúlt napokban, néha a családommal töltöttem a napot, a maradék időmben pedig aludtam vagy ettem. Érzem, hogy rágörcsölök a helyzetre, de nem tudok változtatni magamon. Ráadásul nem segít rajtam az egyre erősödő hiányom London és anya felé, de apával megbeszéltem, hogy csak karácsony környékén utazok vissza, mert nincs annyi felesleges pénzünk, hogy minden hónapban oda-vissza utazgassak a két város között. Megfogadtam magamnak, amikor ideköltöztem, hogy nem leszek nagy teher apáéknak és ehhez igyekszem is tartani magam és alkalmazkodni a családomhoz.

Fáradtan, egy ásítással egybe véve állok fel az asztaltól majd bezárom a félkész beadandómat és lecsukom a laptopomat. Nyújtózkodom egyet majd ruhásszekrényemhez lépek és magamra aggatok egy sárga felsőt és egy bőszárú, fekete farmert. Vállig érő hajamat csak egyszerűen kifésülőm majd egy kis sminkkel rendbe teszem fejemet és a földszintre indulok miután magamhoz veszem fekete válltáskámat.

A gyönyörű naplemente bevilágítja a nappalit és különleges fényekben úszkál a helyiség. A kertben lévő fával a szél kedvesen játszik, ágait rángatja magával, míg a nyitott ablakból kellemes hőmérséklet áramlik be.

— Claire már itt van értem, úgyhogy én elindulok. — jelentem be apának, aki gondosan igazgatja nyakkendőjét a tükörbe, mellette Isabella vigyorog rá. —, Sajnálom, hogy nem tudsz jönni. — mondom neki elhúzott szájjal.

— Én is sajnálom, de egyszer csak eljutok egy kosármeccsre. Talán. — mondja mosolyogva apa. —, Vigyázz magadra!

— Igyekszem. Sziasztok! — köszönök el szüleimtől majd felveszem a cipőmet és kabátomat, majd Claire fehér autója felé veszem az irányt.

— Szia! — köszön egy kedves mosollyal mikor beülök a kocsiba.

— Hali! A többiek már ott vannak? — kérdezem elhúzott szájjal, Clair pedig nagy gázzal indul el a sportcsarnok fele.

— Igen, de nem kell aggódnod, még van valamennyi időnk. — küld felém egy biztató mosolyt, de én csak idegesen harapdálom a szám belsejét.

Claire volt annyira kedves, hogy csak azért eljött az autójával értem, külön a többiektől, hogy én is odaérjek időben a meccsre. Egész nap tanultam és beadandót írtam és most tudtam csak szabadulni ezektől, bár még mindig nem vagyok kész.

— Tényleg ne haragudj, nem akartalak ugráltatni. — mondom neki sóhajtva, de a lány csak megrázza a fejét.

— Elly, meg kell tanulnod nem aggódni ennyire a dolgokért. Szívesen eljöttem érted, mert tudom, hogy fontos neked ez és hogy szeretnéd látni a meccset. — magyarázza kedvesen.

— Mondjuk lehet inkább az alvást kellett volna választanom, de nem lett volna szívem kihagyni a meccset. — dőlök neki az ablaknak kimerülten mire Claire nevetni kezd.

— Mikor fogsz magadra is időt szánni? — kérdezi meg szomorkás mosollyal, mikor egy pillanatra rám néz.

Komolyan elgondolkozom a kérdésén, mert tényleg jó lenne végre magammal foglalkozni és nem másokat és mást helyezni magam elé. Valahogy így nőttem fel, hogy más dolgok mindig fontosabbnak tűntek és ehhez Luke is hozzátett, mert mindig vele kellett törődnöm és foglalkoznom.

Veszek egy mély levegőt majd rámosolygok Claire-re.

— Mizujs Ant-tel? — kérdezem meg kíváncsian, a lány pedig szinte egyből elpirul a kérdés hallatán.

— Megvagyunk. Olyan aranyos, majdnem minden héten ad virágcsokrot vagy valami apróságot. — teljesen zavarba jön, miközben mesél, én pedig hatalmas mosollyal hallgatom a lányt.