✅I can't forget you... [Minsung vampire ff]✅

I don't know just what it is

A türelem sosem tartozott az erősségeim közé, pedig az élet rengetegszer bebizonyította már több száz év alatt, hogy van amire megéri várni. De mégis, hogy lehettem volna nyugodt, hogy ülhettem volna higgadtan a babérjaimon, amikor Jisung volt a tét?

Féltem, ha nem lépek időben akkor kicsúszik a kezeim közül, de közben az a gondolat is  ott motoszkált a fejemben, hogy ha túlságosan nyomulok az lesz a baj. Tanácstalan voltam, úgy éreztem megvagyok lőve és bármit megadtam volna egy jósgömbért, amibe belenézve megláttam volna a jövőt. Ismertem Jisungot, de olyan kiszámíthatatlan tudott lenni időnként... Mikor együtt voltunk imádtam, hogy mindig megtudott lepni, de most annyira nem örültem ennek a tulajdonságának.

De végül hallgatva a belső megérzéseimre békén hagytam őt.

És milyen jól tettem...

Pár nappal ezelőtt olyan mondatok után hagytam magára a fiút, amik nem kevés fejtörést okoztak szép kis buksijának, de meglett az eredménye. Magától keresett fel engem és mikor a neve megjelent a kijelzőn egy pillanatig azt hittem, hogy csak képzelődök.

-Valami baj van? - vettem fel azonnal a telefont.
-Huh de gyorsan felkaptad - nevette el magát zavarában Han. Olyan jó volt hallani a hangját...
-Jisung, minden rendben? - kérdeztem óvatosan, kissé tartva a választól.
-Persze, csak... - kezdett bele, majd egy óriásit sóhajtott, mintha nem igazán szerette volna kimondani azokat a szavakat. - Át tudnál  jönni kérlek? - mondta alig hallhatóan, nekem pedig több sem kellett... Fényes páncélú lovagként csörtettem vissza az én Sungiem életébe.

-Itt vagyok - bukkantam fel váratlanul a konyhapultnak támaszkodó fiú előtt.
-Jézusom - sikított ijedtében és kezét a mellkasára tapasztva próbálta meg megnyugtatni gyorsan zakatoló szívét. - Na ettől is elszoktam az elmúlt hónapokban... - jegyezte meg csendesen, de a hangjában bujkált valami fájdalmas él. Fejem kissé oldalra döntve bámultam a fiút, aki hirtelen lehajtotta a fejét és egész testében remegni kezdett. Hatalmas krokodil könnyei nagyot csattantak a kövön, én pedig annyira tehetetlennek éreztem magam.
-Sungie? - szólítottam meg óvatosan, de a reakció nem egészen az volt amire számítottam... A fiú lassan rám emelte a tekintetét, egy dühös mozdulattal letörölte arcáról a sós cseppeket és egy pillanattal később már szó szerint a nyakamba ugrott.

A másodperc tört része alatt reagáltam tettére és karjaimat szorosan köré fonva öleltem magamhoz lesoványodott kis testét. Olyan kétségbeesetten zokogott, hogy a szívem majd' megszakadt és kezeivel erőtlenül a pólómat markolászta, miközben arcát a nyakamba fúrta.

-A picsába az egésszel hyung! - lökött el hirtelen magától, majd tenyerével nagyot ütött a mellkasomra. Nem állítottam le őt, hiszen megérdemeltem minden csapást... - Hogy tehetted ezt velem? Hogy hagyhattál szenvedni?! - zokogott fel hangosan és ahogy tekintetünk találkozott már én sem bírtam gátat szabni a könnyeimnek. Ahogy ott állt egy karnyújtásnyira tőlem oly' elveszetten és összetörten sírva, mint egy anyátlan kölyök mókus, az még apróbb szilánkokra zúzta a lelkem. Óvatosan tettem felé egy lépést, mire zokogása még keservesebb lett  és karjait felém nyújtva várt az ölelésemre.

Azon nyomban magamhoz húztam őt és lágyan ringatózni kezdtem vele, hogy megnyugtassam. Gyűlöltem így látni őt... De annyira boldoggá tett, hogy végre ismét bőrömön érezhetem testének melegét.
-Sssh, ne sírj picikém - simogattam meg pufók arcocskáját és óvatosan lecsókoltam minden egyes könnycseppjét. - Már itt vagyok... És itt is maradok!