✅I can't forget you... [Minsung vampire ff]✅

But I won't let me go and I need you to know...

Éhes voltam. Borzasztóan éhes... Az igazat megvallva már hetek óta nem vettem magamhoz emberi vért és kezdtem egyre jobban begolyózni ettől. Nem akartam másnak a  vörös folyadékát fogyasztani Jisungén kívül,mert azt árulásnak gondoltam volna, de muszáj lett volna táplálkoznom. Egyre nehezebben uraltam már a vér utáni sóvárgást...

Köztes megoldásnak azt találtam ki, hogy lemegyek a közeli gyógyszertárba, ahol árulnak tasakos vért. Még mindig jobb, mint mást levadászni, vagy önkénteshez fordulni... Képtelen lettem volna fogaimat más bőrébe vájni és belőle táplálkozni, szóval áldottam az eget, hogy úgy tudok már vért vásárolni szinte bárhol, mint dobozos tejet. Kapkodva magamra vettem egy kapucnis pulóvert és nem törődve slampos kinézetemmel útnak is indultam. Méghogy a vámpírok mindig jól néznek ki... Hah! Maximum a filmvásznon, de ott is csak akkor ha nem ragyognak, mint valami csillám fasz láma.

Fejemet lehajtva komótosan tettem meg azt a körülbelül 3 perc sétát ami rám várt az esőben. Szerettem ilyenkor sétálni, mert az emberek nem vették észre, hogy sírok. Végig a gondolataimba merültem, amiknek középpontjában természetesen Jisung állt. Esküszöm még a hangját is hallani véltem, de betudtam annak, hogy a hiányától már képzelődtem...

-HYUNG - hallottam meg újra, de nem törődtem vele. - MINNIE - kiabálta a becenevem, mire egy puskából kilőtt golyó gyorsaságát megszégyenítve fordultam meg.
-Jisung? - bámultam döbbenten a fiúra, aki az út túloldalán állva lelkesen kalimpálva integetett nekem. Aprókat ugrált, hogy pici termete ellenére észrevegyem és még ilyen távolságból is jól látható volt széles mosolya.
-Maradj ott - kiáltott, majd a zebrán átszökdécselve elindult felém.

Minden egy pillanat alatt történt...

-JISUNG!!! - ordítottam hisztérikusan, de már késő volt... A fiúnak esélye sem volt előre, vagy visszaugrani a felé száguldó autó elől. A kocsi az esős időnek köszönhetően kisodródott és a sofőr hiába nyomta tövig a féket, nem tudott időben lefékezni a zebra előtt.

Egy pillanatig sem hezitáltam... Jisung és a jármű közé ugrottam, majd nagyot csattanva estünk le a járdaszegélyhez. Testemmel ösztönösen védtem a fiút, de nem tudtam, hogy sikerrel jártam-e... Lehet a padkával való ütközés még többet ártott neki és nem mertem kinyitni a szemeimet, hogy meggyőződjek erről. Csak  szorosan öleltem magamhoz a szerelmem törékeny kis testét, miközben magamban imádkoztam az összes létező és kitalált istenhez a világon, hogy Sungie jól legyen.

-Meghaltam? - nyöszörögte a fiú a karjaim közt. - Nem érzek semmilyen fájdalmat... MIÉRT NEM ÉRZEK FÁJDALMAT? - akadt ki hisztérikusan, mire lassan kinyitottam a szemem és kissé hátrébb hajoltam Jisungtól,  hogy alaposan ellenőrizni tudjam az állapotát. - Ahh baszki tuti halálra gázolt a kocsi - drámázott tovább, bennem pedig egyszerre lett úrrá a fortyogó düh és a végtelen nyugalom.
-HAN JISUNG TE IDIÓTA BAROM - kiabáltam rá a mókusarcúra.
-Hyung te miért vagy itt? - pislogott rám döbbenten. - Te is meghaltál? - kérdezte, mire a szemeimet összeszűkítve meredtem Hanra.
-Nem, de te mindjárt megfogsz ha megfojtalak...

-Jól vagytok? - rohant oda hozzánk hirtelen a sofőr. - Nagyon sajnálom, nem fogott a fék ezen a rohadt csúszós úton - kezdett el magyarázkodni.
-Igen - biccentettem egy aprót. - Ön jól van? - kérdeztem vissza illendőségből.
-Csak egy "kisebb" riadalom... - sóhajtott fel megkönnyebbülten. - Biztos minden rendben veletek? Nem kell egy fuvar a kórházba? - ajánlotta fel, mire nemlegesen megráztam a fejem.
-Menjen nyugodtan haza uram, mi megvagyunk - mosolyogtam rá biztatólag.

Amint a férfi elment minden figyelmem ismét a karjaimban pihenő fiúnak szenteltem és dühösen kiszabadítottam az egyik kezem, majd homlokon pöcköltem.
-ÁÚ! - kapott hirtelen a fájó területre. - Ezt most miért kaptam?! - csattant fel és legszívesebben torkom szakadtából üvöltöttem volna vele.

Annyira rettegtem, hogy még a szuper gyorsaságom ellenére sem kapom el őt időben...

-Azért mert ha nem vagyok itt akkor biztosan feldobod a papucsot! - vontam össze a szemöldököm mérgesen, mire Jisung megszeppenve húzta össze magát.
-De nem az én hibám volt...
-Miért nem vártál meg?!
-Zöld volt a lámpa hyung, nem csináltam semmi szabálytalant - védte meg magát és hiába tudtam, hogy igaza volt, mégis felbosszantott a reakciója.
-NE FELESELJ! - dörrentem rá. - Jisung, istenemre mondom, hogy... - folytattam tovább a veszekedést, vagyis csak folytattam volna, ugyanis a mókusarcú hirtelen megragadta a pulcsim nyakát és közelebb rántott magához. Annyira ledöbbentem tettétől, hogy a torkomra fagyott minden szó és csak szótlanul bámultam a karjaim közt lévő  fiút.

-Befognád egy kicsit? - szusszant fel irritáltan, majd óvatosan felült és úgy merültünk el a másik tekintetében nem törődve azzal, hogy a járda szélén ültünk, hogy mindenki minket bámult, hogy az autók hangosan ránk dudáltak, hogy szakadt az eső...
-Hallgattass el - somolyogtam önelégülten, mire Hannie flegmán megforgatta a szemeit, majd mikor a legkevésbé számítottam rá megragadott a tarkómnál fogva.
-Hihetetlen, hogy téged nem hat meg a szép szó - morogta az ajkaimra. - Hozzád mindig drasztikus cselekedetek kellenek...

Képtelen voltam nem vigyorogni. Ahogy száját végre ismét az enyémen érezhettem az a világ összes kincsénél többet ért számomra. Lágyan kezdett el csókolni, mondhatni bátortalanul, mintha még mindig nem lett volna biztos abban, hogy helyes-e amit cselekszik? De engem a legkevésbé sem érdekelt, hogy mennyire volt helyénvaló amit csináltunk... Csak az ajkaimat egyre hevesebben faló fiúval tudtam törődni. Két kezembe fogtam Jisung arcát és mikor megéreztem ujjaim alatt a könnyeit elakartam húzódni tőle, hogy megvigasztaljam, de ő ezt nem engedte. Sőt, egyre erősebben kapaszkodott belém, hogy esélyem se legyen "menekülni". Bár nem mintha akartam volna...

Hiszen puha ajkainak hála ürességtől tátongó lelkem ismét megtelt élettel.