✅I can't forget you... [Minsung vampire ff]✅

Those crazy nights, and all the things that we did...

A múltkori látogatásom után úgy gondoltam hagyok pár napot Jisungnak, hogy feldolgozza a váratlan találkozót, így egy hét elteltével kerestem fel újra őt. Az illemmel kapcsolatos minden elvem a kukába dobtam és korán reggel egyenesen a fiú konyhájába teleportáltam. Unottan lóbáltam a lábam a pulton ülve és magamban tépelődve újra és újra végig gondoltam azt, hogy vajon jó ötlet-e amire készülök? Muszáj volt elérnem, hogy valahogy Sungie végig hallgasson és a fiú makacssága miatt már drasztikus lépésekre volt szükség...

Gondolataimból aprócska mezítelen lábak halk léptei szakítottak ki és egy pillanattal később Jisung álmos, kócus buksija bukkant fel a konyhában. A pizsamája egy tőlem kapott póló volt, ami a szokásosnál is aggasztóbban lógott sovány kis testén.

Legszívesebben azonnal magamhoz öleltem volna...

-Beszélnünk kell Jisung - mondtam köszönés helyett, mire a fiú rémülten sikítani kezdett.
-A kurva anyádat Lee - kiáltott fel dühösen, majd hozzám vágott egy köteg fokhagymát, ami elől oldalra hajolva tértem ki.
-Jisung ez csak büdös, más bajom nincsen vele - forgattam meg a szemeimet. - A következő mi lesz? Feszület, ezüst golyó, vagy egy karó a szívembe? - soroltam a klisés vámpírölőket.

-Én nem te vagyok Minho... - köpte felém hűvösen a szavakat Han.
-Jisung mikor döftem én egy karót  a szíve... - tettem volna fel a kérdés, majd azon nyomban leesett, hogy mire célzott a fiú. - Ohh? - Csak ennyire futotta tőlem, hirtelenjében nem tudtam, hogy mit is mondhattam volna még... - Sungie - szólítottam meg lágy hangon.
-Ne hívj így - rázta meg ingerülten a fejét és ha szemmel ölni lehetett volna... Nos, hát egy még halottabb vámpír lennék már.
-Hannie - próbáltam meghatni kedves szavakkal a dacos mókust.
-Pláne... - mérgelődött tovább és kezdtem egyre jobban elkeseredni. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű visszaszereznem őt... De ekkora  ellenállásra nem számítottam.

-Jagiya - gördült le ajkaimról meggondolatlanul a becenév, amivel végérvényesen benyomtam Jisungon a hatalmas, "NE NYOMD MEG" feliratú piros gombot.
-Na így meg főleg! - csattant fel a fiú és újabb adag zöldséget dobott felém, amivel ezúttal sikeresen fejbe is talált.

-Jó, ezt megérdemeltem... - dörzsöltem meg sziszegve a homlokom. - Nem szeretném erőltetni ezt a beszélgetést, ezért most elmegyek - adtam fel ideiglenesen a próbálkozást és egy könnyed mozdulattal lemásztam a konyhapultról.
-Hála az istennek - morogta a bajsza alatt a fiú.
-De egy valamin gondolkozz el kérlek Jisung - mondtam neki csendesen, majd az asztalt megkerülve közelebb léptem hozzá. Tettemre a fiú nagyot nyelt és ösztönösen hátrálni kezdett, amivel sikeresen beszorította magát a fal és a testem közé.

Más helyzetben ínyemre lett volna a szituáció...

Óvatosan közelebb hajoltam Jisung füléhez és halkan beszélni kezdtem hozzá, miközben tenyereim a derekára helyeztem. Éreztem, hogy a szíve majd' ki szakad a mellkasából, de nem a félelem miatt... Az illata elárulta, hogy nagyon is élvezte a közelségem.

-Vajon miért van az, hogy állítólag olyan boldog vagy nélkülem, annyira szuper az életed, de mégis ilyen hevesen reagálsz rám... - duruzsoltam, majd egy mély levegőt véve magamba szippantottam nyaka bőrének mámorító illatát. - Mégis miért vagyok hatással rád, ha már nem érdekellek téged? - vittem be a kegyelem döfést és hátrahajolva a fiútól fölényesen elmosolyodva néztem mély barna íriszeibe. Jisung összezavarodott tekintettel bámult fel rám és úgy gondoltam ez a tökéletes végszó. Egy pillanattal később máris kámforrá váltam és kettesben hagytam a fiút a gondolataival.

Töprengj csak el ezen nyugodtan Sungie...

Én türelmesen várom, hogy beismerd végre magad előtt is, hogy még mindig szeretsz engem.