A lány, aki elérte a csillagokat ✓

I. Kilencedik

,, Sara."

,, Pardon?"

,, Épp próbálom kitalálni a nevedet."

,, Lol. Sok szerencsét hozzá, nem lesz egyszerű menet."

,, Akkor Laleh?"

,, Hú, ez sokáig el fog tartani."

,, Hát, ha az anyakönyvezhető perzsa neveket böngészem, akkor még egy jó ideig. De komolyan, miért titokzatoskodsz ennyit?"

Jogos kérdés volt. Már több mint egy hónapja levelezünk, és ezalatt kialakult egy bizalmi kapcsolat. Nem igazán féltem attól, hogy megosszam vele, sokkal inkább az a titokzatosság, amivel fenntarthattam a kíváncsiságát, az sokkal többet ért nekem. Olyan irracionális gondolatom volt, hogy csakis emiatt levelez még velem, hisz már lassan kitanítottam őt az egész Koránról és az iszlám hagyományokról, szóval semmi oka tovább beszélnie velem. És be kell valljam, ez valósággal megrémisztett. Oswald egy olyan világba vezetett, amit én nem ismertem, mint azok a könyvek, amiket Arghavan hozott nekem. Azzal a különbséggel, hogy a könyv írói sok mindent olyan természetesen vesznek, hogy még elmagyarázni sincs kedvük, míg Oswald minden egyes ostoba kérdésemre normális és kimerítő választ adott. Egy új világot nyitott meg felém, egy olyat, ami sokkal közelebb hozott ehhez az országhoz, amiben éltem. És a kíváncsiságom szüntelenül égett tovább bennem. Annyi kérdésem volt hozzá. Különösen mióta linkeket küldözget különböző csillagászati cikkekről. Magával ragadott, ahogy beszélt erről a témáról, egyszeriben az univerzum millió kérdést indított el bennem. Mikor még iskolába jártam, akkor felületesen bemutatták a Naprendszerünket, de őszintén, biztos átaludhattam azt az órát, mivelhogy semmit nem indított el bennem, az hétszentség.

Most, így felnőtt fejjel sokkalta érdeklődőbb lettem a dolgok iránt. Valahogy az iskolában egyszerűen olyan bedaráló módon álltam az ismereteknek hozzá. Mégis minek tudnom ezekről, ha az életem Allah és a gyermekeim körül fog forogni? Azonban négy év telt el anélkül, hogy bármi felé előre mozdultam volna, és elég egyhangúak lettek a napjaim ezáltal. Csak vártam, és vártam. Vártam, hogy valami színt vigyen a napjaimba. Allahnak gyerekért és boldogságért imádkoztam. És ahogy Oswalddal beszéltem, és a könyveket olvastam, egyre inkább tudatosult bennem, hogy nekem örömet okoz, ha új dolgokat tanulhatok. Nemcsak a gyakorlatban Sherine mellett, hanem lexikálisan is. Akartam, hogy még többet megtudjak a világról, amiben élek.

Az Oswalddal való beszélgetéseim pedig mindig valami újat rejtettek. Mintha minden egyes nap egy új dologgal lettem volna gazdagabb. Egy újabb információval. Egy újabb kötelékkel, ami miatt a fiút egyenesen a barátomnak éreztem.

És akármilyen szép is volt, ez nem volt rendben. Mikor kikapcsoltam a gépet, akkor mindig azok a hangok támadtak fel bennem, mintha egyenesen Allah küldte volna felém. Ez nem helyes, Mona, egy férfival beszélgetsz, elárulod az Istenünket! Minden egyes imádságom alkalmával Allah bocsánatért esedezem, és próbálom elmagyarázni neki, hogy egyszerűen felvidítanak a vele való beszélgetések. Nélküle minden olyan színtelen a környezetemben. Szürke és fakó.

Szóval nem is járnék annyira rosszul, ha megunná a velem való beszélgetést, ha kiderülne a nevem. Ha nem én, hát akkor ő szakítaná meg a velem való beszélgetést, ami egyértelműen fájna, de legalább Allahhoz vissza tudna terelni. Jelenleg nem éreztem magamat rendes muszlimnak, és az állandó libikókázás, vívódás magammal néha igencsak kifárasztott.

De egyszerűen képtelen voltam rá, hogy megszakítsam Oswalddal a kapcsolatot. Mintha csak ő lett volna az egyetlen mentőmellény, hogy fenn tudjak maradni a víz felszínén. Nélküle fuldokoltam volna a színtelen világban. Elszürkültem volna a fakó világgal együtt.