A lány, aki elérte a csillagokat ✓

I. Tizenhatodik

– Én mondom, ez biztosan használni fog. A nagynéném is ezt használta vész esetén – nyomot az orrom alá egy gyógynövényes teát, aminek már az illatától is felfordult a gyomrom.

– Sherine, biztos, hogy ez megoldás? – tartottam jó messzire magamtól a gőzölgő bögrét.

– Már hogyne. Készülj fel, hogy a havi bajoddal nem lesz probléma a következő körben, ez a tea biztos, hogy eléri a kívánt hatást.

A havi baj hallatán összerándult a gyomrom. Sokak számára azért volt kellemetlen, mert megannyi görccsel és fájdalommal járt ez az egész. De nálunk teljesen mást jelentett. Egy menstruáló muszlim nő nem imádkozhatott, tarthatta a kezében a Koránt. Tisztátlan dolgot jelentett a vallási körünkben mindez. Mikor az első havi bajom megjött, anyu elmagyarázta, az imádkozáskor inkább vonuljak el, mert Allah zavarba jönne, ha így imádkoznék. Nem igazán értettem, sőt, mai napig sem értettem, csak az jött le, hogy a menstruáció egy tisztátlan dolog. Éppen ezért úgy éreztem magam ilyenkor, mintha számkivetett lennék, hogy ilyenkor nem vagyok alkalmas az Isten elé állni és imádkozni.

Manapság csak még inkább elegem lett belőle. Nem bántam volna, ha nekem is csak a vele járó fájdalommal kellene megküzdenem, de nem. Nekem azzal is szembe kellett néznem, hogy egy újabb hónap, újabb ciklus és ismételten távolabb kerültem egy kisbabától. Kábé úgy éreztem magam, mint egy hibás árú. Hogy nem vagyok még arra sem jó, hogy gyereket szüljek. Allah szemében elbuktam.

Oswald szavai rémlettek fel bennem.

És, ha nem tudsz gyereket szülni? Akkor mi van? Nem te vagy az egyetlen, aki küzd ilyesmivel. Ettől nem leszel kevesebb ember.

Nem akartam vitába szállni vele, hogy nagyon is kevés vagyok. Hisz erre neveltek, anyám már kiskoromtól kezdve mutogatta, miként kell bánni a húgommal és öcsémmel, olykor még át is adta az irányítást nekem. Egyszer azt mondta, hogy kiváló anyuka lesz belőlem. Én pedig elhittem, és ahogy nőttem, úgy szerettem volna dajkálni egy kis élőlényt, ahogy a testvéreimmel tettem. Nem is gondoltam abba bele soha, hogy nem fog megtörténni. Hisz olyan természetes, hogy mindenki szül. Soha nem hittem volna, hogy én a partvonalon kívül fogok állni olyan nőkkel, akik gyermektelenül tengetik a mindennapjukat. Ki saját meghatározásként, ki egészségügyi okok végett.

Az elmúlt egy évben próbáltam valahogy megemészteni ezt. Hogy nem olyan nő vagyok, mint a többi. A testem képtelen úgy működni, ahogy az övék. Néha feljártam egy kifejezetten gyermektelen nők fórumára, akik megannyi lépéseken gondolkoztak. Béranya, mesterséges megtermékenyítés, örökbefogadás. Nem is tudtam, hogy ennyi lehetőség van gyermekvállalásra. Egyszer felvetettem Emadnál, hogy mi lenne, ha Iránból fogadnánk örökbe egy kisgyereket. Élből elutasította. Mégis hogy a fenébe vinnénk tovább a vérvonalat, ha egy ki tudja honnan szalajtott kölyköt nevelünk fel? Ő nem fog más gyerekének az apja lenni, csakis a sajátjának. A lombikot és a béranyát szóba se mertem hozni.

A férjemnek eltökélt szándéka volt, hogy mindenféle segítség nélkül teherbe essek, méghozzá egy fiúval. Azt várta, hogy az ég segítsen meg minket. De őszintén, én már egy ideje feladtam. Selejt voltam, és ez ellen nem tudtam mit tenni.

Egyre ritkábban imádkoztam Allahhoz gyerekáldásért, helyette a bűneimet soroltam napestig neki. Ha meg mégis imádkoztam gyerekért, akkor nem emeltem ki, hogy fiú legyen. Már nem számított, hogy kisfiú vagy kislány. Csak az, hogy tarthassak a kezembe egy egészséges kis életet és neki szenteljem az időmet. Napról napra kezdett halványodni a kép, és még mindig nem tudtam, mihez is kezdhetnék az életemmel anyaság nélkül.

– Igen, a kis Habib napokon belül megérkezhet közénk – szakította meg a gondolatmenetemet Sherine.

Felkaptam a fejemet az érintetlen teámból.