A lány, aki elérte a csillagokat ✓

I. Tizennyolcadik

,, Mi lenne, ha találkoznánk?"

Úgy fagytam le Oswald üzenete után, mint egy vírusos számítógép. Egyszeriben megfeledkeztem az adócsalás, adóhatóság, törvények és úgy minden másról, amivel eddig lekötöttem magam.

Találkozni akar?

Megőrült?!

,, Ugye ezt te sem gondolod komolyan?"

,, Igazából csak félig. Úgy válaszoltál vissza az üzeneteimre, mintha éppen azt vitatnánk meg, hogy milyen színű dzsekit vegyek fel ma..."

,, Pedig azt is örömmel megvitatnám veled!"

,, Ja, csak éppen a figyelmed nem itt van. Figyu, nem muszáj minden egyes nap beszélnünk, ha nem akarsz. Tényleg, nem sértődök meg miatta, de így felesleges tárgyalni, hogy tőmondatokban válaszolsz."

Tényleg így válaszoltam volna vissza? Visszagörgettem a korábbi beszélgetéseinkhez, és be kellett látnom, hogy tényleg nem voltam bőbeszédű. Oswald üzenete kifejtősek voltak, míg az én válaszaim kimerültek két-három szóban, ami eltért a korábbi válaszadásaimtól.

Azt hiszem, nem egészen megy jól ez a két felé figyelés. Amíg a férjem ügyei után néztem, addig próbáltam Oswald társaságát is fenntartani, noha egyre inkább nem oda figyeltem, ahogy olyan szavakat olvastam, hogy lopás, csalás és megannyi negatív szó, amiből bírósági ügy válhat. Egyszeribben megijedtem, és lázasan pörgött az agyam. Mégis miért tenne ilyet Emad? Hisz nem ő magyarázott arról mindig, hogy Amerika a lehetőségek országa? Mégis mi haszna származna abból, ha szembe menne a törvény ellen?

Mégis, nem tudtam elengedni azt a rémült tekintetet, amit még ezidáig nem láttam a férjem szemében. Mégis mi félnivalója lett volna, ha belenézek az Excel-táblázatba? Talán olyan dolgot láttam volna, ami nem stimmel? Hisz azzal sem voltam tisztában, mit dolgozott, nemhogy a fizetéséről lenne bármi információm. Akkor mégis hogy tudnék eligazodni a számokon?

Az emberek ösztönösen el tudták árulni magukat a félelmükkel.

Elég volt csupán egy apró félrenézés, már elárulta magát.

Ahogy Emad is.

Éppen ezért tudtam jól, hogy valamit rejteget az e-mail címén. Ami azt illeti, számomra mindig is különös volt, hogy nem mentette el a felhasználónevét, mintha csak lehetőséget sem adna arra, hogy belelessek a leveleibe. Mintha teljesen bizalmatlan lenne felém. Márpedig aki folyamatosan próbálja a gépről eltüntetni a nyomokat, annak biztos van rejtegetnivalója. Hisz én voltam az előzmények kitörlésének bajnoka.

Féltem, hogy Emad valami illegális dolgot követ el, és minket is magával ránt. Őt nem toloncolhatták ki az Államokból, mivel itt született, amerikai állampolgársággal rendelkezik, de engem és Sherine-t igen. Nem voltunk állampolgárok, én azért, mert még nem töltöttem le a kiszabott időt a jenkik földjén, Sherine meg pusztán büszkeségből, mondván, ő nem tartja magát amerikainak.

Pár héttel ezelőtt még talán nem is hangzott volna olyan rosszul, hogy elszakadhatok Emadtól, visszamehetnék a családomhoz. Megindokolhatnám, hogy egy börtönviselt férfival nem vagyok hajlandó tovább házasságban állni, hisz nem tud eltartani. Talán ilyen esetben egy fityinget sem kellene fizetnem.

De úgy éreztem, hogy én már nem az a Mona vagyok, aki Iránba tartozik. Persze, nagyon szerettem volna látni a családomat. De valami megtört bennem.

Már egy ideje nem tudom, ki is vagyok.

Mégis hogy tudnék elvegyülni a többi muszlim között?

Úgy éreztem, mintha az identitásomat elvesztettem volna.