Mona Ramezani szabálykövető muszlim nőként nevelkedett, minden arab férfi álma. Hogy mi a gond mégis vele? Nem tud szülni egy gyereket sem, főleg nem egy fiút. Annak ellenére, hogy Chicagóban, a szelek városában él, Mona alig tud valamit erről a vár...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Tudtam, hogy hamarosan meg fogok halni.
Egyre gyengébbnek éreztem magamat. A testem még mindig sajgott a fájdalomtól. Valamint attól a bizonyos dologtól, ami nélkülözhetetlen az ember számára.
A szám olyan száraz volt, mint a Szahara. Két napja kaptam utoljára egy korty vizet, azt is azért, mert Sherine-nek könyörögtem érte. Előtte sem sokat kaptam. Az étel már nem is hiányzott. A gyomrom már ott tartott, hogy felfalja saját magát, nem is törődve azzal, hogy kap-e enni vagy sem.
Tudtam, hogy folyadék nélkül nem sokáig húzom ki.
Nehéz elhinni ilyesmit a férjemről, de a szenvedésekkel teli halált választotta a gyors meggyilkolásom helyett. Egyszer, mikor lejött, arra kértem, csináljon velem valamit, agyonüthet, vagy bármi, de ezt nem bírom tovább. Ő viszont kijelentette, hogy ő dönt az én sorsomról, nem én.
Így hát hagyott engem a házunk alagsorában szenvedni. Nem tudtam számon tartani a napokat, viszont a testem árulkodott az idő múlásáról. Eleinte, ha még nagy fájdalmak közepette is, de képes voltam kúszni, keresni valamit, ami kiszabadít engem. Ha az ember szembesül a halál közeledtével, akkor olyan irreális dolgok is megfordulnak a fejébe, hogy hogyan tud kijutni az ablaktalan, földalatti pincéből. A bordám folyamatosan szúrt, és tudtam, hogy óvatosan kell mozognom, ha nem akarok még nagyobb kárt tenni magamban. A lépcsőt ezért nem is kockáztattam, bármennyire is szerettem volna. Pedig az egyetlen menekülő útvonal volt számomra.
Az egyetlen remény, ami múlónak bizonyult, hogy jártak a házban. Nem családi barátok voltak. A szavak többsége értelmetlenül jutott át a falon, de a beszéd alapján tudtam, hogy amerikaiak jöttek át. Márpedig mi sose fogadjuk őket. Szinte, mintha az összes fájdalmam megszűnt volna, a sötét gondolataimból kitörtem és fürkészni kezdtem a pincét, amit csupán egy konnektorba dugott kis lámpa világított meg gyéren. A szemem már hozzászokott a folyamatos sötétséghez, de még így is nehezen találtam olyan eszközt, amit képes vagyok megemelni és hangot is kiadni. Végül egy seprűt találtam a sarokban. Eleinte úgy szerencsétlenkedtem a nyelével, mintha egy újszülött kezeivel rendelkeztem volna. Egy foszlány megragadt az amerikai nő szavából. Pince.
Ha lehet, ez még több erőt adott nekem. Lehet, hogy rájöttek volna, hogy fogságban tartanak? Olyan izgalom futott át a testemen, amit nem hittem volna, hogy még érezhetek a hátralévő életemben. Így félretettem a szerencsétlenkedést és határozottan ütöttem a nyelet a falhoz. Olyan erősen, amennyire csak tudtam.
A hangok elhallgattak és tudtam, hogy sikerrel jártam. Észrevettek. Azonban senki sem jött és újból beszélgetni kezdtek. Miért nem jönnek már ide? Nyilván azt gondolhatták, hogy csak a szokásos szellemjárás lehetett, ami minden házban elő szokott fordulni. Ez ad ki olyan hangot, az ad egy másikat. Az emberek így nem is szánnak túl sok figyelmet rájuk.
Többet kellett tennem, hogy ne csak egy szimpla hangnak tudják be. Így ritmikusan kezdtem verni a falhoz a seprű nyelet. Azonban a hangok nem halkultak el. Nem is igazán tudtam megmondani, hogy miről volt szó. Több női hangot véltem felfedezni, az egyik monotonon hangzott, mintha csak egy gép beszélt volna. Egyszer egy férfi hangját is felfedezni véltem. Biztos, hogy a képzeletem játszott velem, mert Oswald hangját véltem felismerni benne.
