A lány, aki elérte a csillagokat ✓

III. Huszonnyolcadik

Az első, amit érzékeltem, hogy zajokat hallottam magam körül. A fülem olyan volt, mintha betömték volna vattával, csak szórtan jutottak el hozzám a zajok. A hangok elmosódtak, nem tudtam kivenni őket.

Másodjára a karomba és az oldalamba valami kellemetlen dolog nyomódott, mintha belém fecskendeztek volna valamit.

Kába voltam, és fokozatosan kezdett múlni ez. Talán egy perc, de akár egy óra is lehetett, mire tökéletesen tudtam érzékelni a külvilágot. A zajok sietős léptek voltak, illetve kósza beszélgetések.

– El kell vinni a belgyógyászatra, a biztonság kedvéért – kaptam el egy rövid mondatot egy kellemes dallamú, de most elég leterhelt férfi hangtól.

Belgyógyászat.

A szemeim, ha nem is kipattantak, de elég sebesen nyíltak ki, hogy végre ráébredjek, hol is voltam.

Az első, amit megláttam, az egy ötvenes éveiben járó nő, aki a szemben lévő ágyon ülve nézett az ablak felé, a jobb oldali profilját mutatva nekem. Az arcán egy mély vágás volt, ami az állától, egészen a szemgödréig húzódott, szeme pedig be volt vérezve. Garantáltan végigkíséri a hátralévő életét.

Elsőnek azt hittem, hogy egy nyúlüregbe pottyantam, mint Alice. Mégis hogy szerezhet az ember ilyen borzalmas sérülést? Egyáltalán hol vagyok? Azt értettem, hogy kórházban vagyok, de mégis, hogy...

– Látom, felkelt a másik Csipkerózsika is – mondta hirtelen a nő és felém fordult. Elsőnek nem is értettem a szavait, kellett egy kis idő, mire az agyam átkapcsolt angolba.

A nőt vizsgáltam. Nagyon vékony bőrréteg fedte csontos arcát, a seb pedig csak úgy kitüremkedett belőle. Rövid hajának egy részét leborotválták.

– Gondolom, mint minden egyes embernek, úgy neked is az az első kérdésed, hogy hol vagy és miért. A válasz pedig az, hogy chicago-i Stroger kórház rehabilitációs osztályán. Két napja nyomod az ágyat, legalábbis, mióta felébredtem. Mellesleg, Paula vagyok, üdv. A nővértől megtudtam, hogy intenzív osztályról hoztak ide téged, jó sok problémával. Volt egy elfertőződött sebed, el kellett távolítani az elhalt bőrt. A nyoma ott fog maradni. Ha engem kérdezel, te még mindig jobban jártál nálam, a rövid nadrágról kell csak lemondanod. Amint látod, én nem fogom tudni semmivel sem eltakarni ezt az ocsmányságot – magyarázta bőszen, a szemeiben pedig a szomorúság ott lapult, mikor szóba hozta a sebét. – Így jár az, akinek átszúrja az arcát a virágtartójának kampója egy szokásos vasárnapi délutánon. Elég volt csak egyet rosszul lépni és már megtörtént a baj. De legalább élek, ahogy te is. A nővér szerint alaposan kiszáradtál, plusz még egy törött borda és jó pár sérülés. Vadállat lehet a férjed.

Paula utolsó mondata után a szívem kalimpálni kezdett, erőteljesen.

– Honnan tud a férjemről? – krákogtam, a torkom száraz volt, de nem úgy, ahogy a pincében.

– Drágám, aki híreket olvas az mind tud róla ebben a városban – legyintett. – Mondjuk, nekem a látogatói mesélték el a sztoriját, ma találkoztam először a történeteddel a Chicago Sun Times-ba.

Most már ki akart szakadni a helyéről az életet kalapáló szervem.

– Látogatóim?

– Igen. Nagyon szigorúak ezen az osztályon a látogatások, de szerintem kora este ismételten számíthat az érkezésükre. El nem mozdulnak maga mellől, míg tart a látogatási idő.

Miféle látogatók? Hogy kerültem a helyi hírlapba a férjemmel együtt? Persze, a logikus válasz az volt, hogy megtaláltak engem, őt pedig őrizetbe vették. Amit alig mertem elhinni. Ez túlságosan sok volt nekem, az információk pedig valósággal úgy nehezedtek rám, hogy nagyon szerettem volna visszaaludni.