A lány, aki elérte a csillagokat ✓

I. Tizenegyedik

Habib Banai jól megtermett, az iszlámnak megkövetelt hatalmas szakálla, és tekintélyt parancsoló arckifejezése volt. Igaz, már az arcszőrzete is ezt követelte, hisz a képen jól látszott, hogy dússága ellenére mennyire ápolt volt. Az iszlám kultúrában vallási okokra hivatkozva növesztik meg a férfiak a szakállukat. Minél több, annál jobb alapon növeszti valaki a mellkasáig. Emadnak is dús volt, de ő két naponta vágott le belőle annyit, hogy ne nője be teljesen az arcát. Ezzel szemben az apja emlékeztetett azokra az istenfélő, mélyen vallást gyakorló muszlimokra, akik a tisztelet jeleként ápolták és növesztették szakállukat. Maga Mohamed Próféta is ezt hordott, ezért van az, hogy majdnem az összes muszlim férfinak erős arcszőrzete van.

Habib Banainak azonban már többé nem volt erős. Én soha nem ismerhettem meg. Emad is nagyon kicsike volt, mikor egy hirtelen jött szívroham elvitte őt. Nemigen beszéltek róla, de Emad családjában kész tragédiaként fogták fel az ő halálát. Emad még csak négyéves lehetett, hogy érthette volna meg, hogy a világa kifordult önmagából? Insallah. Ez volt a válasza arra, hogy miért ritkult el egyre apja képe az emlékeiben. Allah akarata volt mindez.

Még a mai napig sem tudom hova tenni mindezt. Épp tegnap beszéltünk erről Oswalddal, aki szerint egyáltalán nem kell Istenre hivatkozni, ha meghal valaki. Szerinte a következmények eredménye egy ember halála. Ha valóban létezik Isten, akkor nem ragadja el ilyen kegyetlenül az embereket tőlünk, főleg nem fiatalon, mikor még csak nem is készít fel senki rá. És én nem igazán tudtam mit felelni erre. Egészen idáig akárki halt meg körülöttem, úgy mindenki csendesen beletörődve mormogta el, hogy ez volt Allah akarata. Elfogadtuk, és lezártuk a dolgot, miközben a fájdalom karmai elevenen felnyársaltak minket.

Oswald felvetése nem volt alaptalan, mert én is ugyanerre gondoltam, mikor úgy éreztem, magától Istentől is el vannak zárva a gondolataim. Az én fejemben Isten jóságos volt, aki kemény leckéket állít elénk. Viszont felmerült bennem, akárhányszor azt hallottam a tévében, hogy gyilkolták meg egymást az emberek, hogy miért ilyen kegyetlen halálba részesít egyeseket? Vagy ott vannak a katasztrófák, amiket Oswald nap mint nap lát. Allah miért ilyen világot teremtett, miért ilyen kegyetlent? Mindez nem megy szembe azzal az állítással, hogy jóságos és könyörületes? Mert úgy érzem néha, ha Allah valóban jó lenne hozzánk, akkor nem ragadta volna el Emad apját, ahogy Oswaldnak sem kellene munkaként űznie a hivatását.

Allah könyörületes és megbocsátó, hajtogattuk bőszen. De valóban így lenne?

Ezen gondolatok fogtak el, és már úgy éreztem, menten megfulladok az ellentétes gondolatok kavalkádjától, mikor lépteket hallottam a hátam mögött.

Sherine merészkedett oda hozzám, én pedig felé fordultam. Lehajtottam a fejem és csak imádkozni tudtam azért, hogy egy szót sem mondtam ki hangosan az iménti gondolatmenetemből.

– Igazán megértő tud lenni a halál után is – rebegte el halkan Sherine.

Felkaptam a fejem és kérdőn néztem rá. Úristen, tényleg kimondtam valamit hangosan?

– Habib – bökött a képre, ami a nappali közepén volt kiakasztva, a falra. – Világéletében a vasmarkáról volt híres, de mióta eltávozott, egyszeriben sokkal türelmesebbé vált.

Sherine azután kezdett beszélni a halál utáni beszélgetésükről, miután egy médiumhoz elment és rájött Habib, hogy túlságosan is szigorú volt a földi élete alatt, így Sherine állítása szerint, mióta csak beszél vele, azóta mindig engedékeny. Igen, most már értettem, csupán annyira lekötött a korai elhalálozás miértje, hogy hirtelen azt se tudtam, mit is mondott Sherine.

– Gyakran szoktatok beszélni? – kérdeztem, miközben a hidzsábomat igazgattam.

– Az a különös, hogy leginkább krízis helyzetekben jelenik meg. Mikor tényleg szükségem lenne rá, akkor szinte a lelki füleimmel hallom az érces hangú suttogását – körözött az eltakart füle körül. – Habib örökké velem marad, itt, legbelül.