Szerelem vagy kötelesség

4. FEJEZET - WILHELM

Ez az első estém a Hillerskában, ezért még minden annyira idegen és rideg. Belépek a Hegyi Erdő Ház ebédlőjébe, gyanítom, hogy én vagyok az utolsó és valószínűleg el is késtem, mert mindenki rám mered. A hatalmas – 24 vagy 26 fős –, hosszú asztalnál megpillantom az unokatestvéremet. Nem hittem volna, hogy August alakja megnyugvást hoz majd, főleg azt nem, hogy ilyen hamar... Az asztalfő jobb oldalán van. Mindenki áll és némán bámul. Tuti elkéstem.

– Sziasztok! – köszönök, ahogyan azt illik, de nincs válasz. – Szia! – ismétlem meg magam August mellé állva.

– Szia!

– Nem gond, ha ide ülök? – kérdem, miközben megérintem az asztalfőn üresen hagyott szék háttámláját.

August elmosolyodik, de nem szívélyesen, inkább arrogancia és lenézés sugárzik minden mimikájából.

– Bocsi, de az elsősök hátul ülnek.

– Oké, semmi baj.

A terem másik végéhez sétálok, ahol egy üres szék fogad. Úgy néz ki, ez lesz az én helyem...

– Szia! – üdvözöl a jobbomon álló évfolyamtársam.

– Szia! – Kis szünetet tartok, majd végül úgy érzem, legjobb, ha most kérdezek, még mielőtt ismét hülyét csinálnék magamból: – Szóval... Hogy megy itt az étkezés? Vannak szabályok?

– Az asztalfőn a nevelő ül, majd a harmadikosok, másodikosok és mi, az elsősök. A szedés is ebben a sorrendben zajlik. Jobb, ha felkészülsz, hogy a legjobb fogásokat elkapkodják, mire oda érünk.

– És mi van vacsora után?

– Utána megírjuk a házit, ezt tanuló időnek hívják, végül szabad foglalkozás. Játszhat, edzhetsz, olvashatsz vagy amit szeretnél.

– Legtöbbször dögunalom az egész – szólal meg a szemben álló fiú.

– Ja, igen, dögunalom – teszi hozzá a jobbján álló vörös hajú is.

– Pedig így elmondva tök jól hangzik – felelem.

– Hát ja, nem is olyan rossz – szól a vörös.

– Naná, kicsit lazulunk – kontrázza a mellette álló.

– Én csak vicceltem.

– Jaja, tudjuk, mi is.

A fiúk egymásra néznek és kínosan elnevetik magukat.

– Lehet önálló véleményetek, nem kell, hogy mindenben egyet értsetek velem – bukik ki belőlem.

A mosoly hamar lefagy mindenki arcáról és gyorsan kihúzzuk magunkat, mikor a nevelő belép az étkezőbe.

– Jó estét, uraim!

– Jó estét, Tanár Úr! – szólal meg mindenki egyszerre.

– Jó estét, házvezető! – Még szerencse, hogy halkan szólalok meg, így nem hallják, hogy rosszul köszönök.

Azért ezekről az alapvető illemekről igazán beszélhettek volna nekem. Bedobnak a mélyvízbe pedig nem is tudok úszni...

– Ahogyan azt már minden bizonnyal tudjátok, új lakó érkezett a Hegyi Erdő Házba – kezd bele Göran a köszöntésembe. – Mindenkit arra kérek, hogy tegyen meg mindent annak érdekében, hogy a herceg minél előbb otthon érezze magát itt!

Miután a rövid szónoklat véget ér, mindenki egyszerre összefonja az ujjait maga előtt és csukott szemmel, leszegett fejjel áll. Utánozom őket, de félig sandítok, hogy tudjam, mi lesz és mikor a következő lépés.

– Mi Urunk, álld meg az ételt az asztalunkon. Jézus Krisztus nevében, ámen!

– Ámen.

– Ámen.

Miután véget ért az étkezés előtti ima, mindenki helyet foglalt, kivétel a harmadikosok, akik elsőként léptek a svédasztalhoz.

Vacsora után én voltam az egyetlen, aki nem maradt tanulni, hiszen még nem volt mit. Nem is volt baj, amúgy is jobban vágytam az egyedüllétre. Bekuckóztam a ropogós ágynemű közé és megnyitottam a friss híreket. Mindenhol ott voltam. A képek jól sikerültek, mintha tényleg közös döntés lett volna az iskolaváltás, nem látszódott, hogy belül ordítok.

A családomtól egy üzenet se érkezett, nyilván el voltak foglalva a sajtóval, ezért én írok előbb...

„Mama, hadd menjek haza!"

Másodperceken belül meg is érkezik a válasz: „Hamarosan jobb lesz.".

Mégis honnan tudhatná?

Lezárom a telefon vakító kijelzőjét és az asztalra helyezett egyetlen tárgyat, egy hógömböt nézek. Éppen csak megvilágítja a kintről belopódzó fény az ajándékot, amit Erik hagyott itt nekem. A hógömb belsejében egy béka ül, arany koronával.

Így érezem én is magam, mintha egy búra alá zártak volna...