Szerelem vagy kötelesség

13. FEJEZET - SIMON

A reggeli hat órára állított ébresztő előtt már jóval hamarabb kipattant a szemem. Egész este csak forgolódtam és többször felriadtam, hogy az apámtól csórt gyógyszerek még mindig nálam vannak-e. Anya néha túlzásba esik és képes hajnalban is mosást indítani, így biztosra mentem, nem hagytam a farmerom zsebében, szívesebben őriztem éjszaka is, így a párnám alá rejtettem.

Feküdtem az ágyban és benyúltam a fejem alá, hogy ellenőrizzem meglétüket. Túlzottan ráparáztam, de fő a biztonság, nem bukhatok le! Ez az én titkom, amit azért teszek, hogy megkönnyítsem az életem! Ha arra koncentrálok, hogy ez most egy szükséges rossz dolog, akkor talán nem érzem egy suttyónak magamat, aki „drogot árul a suliban".

Órák előtt evezőedzés van, ilyenkor még a bentlakó diákok nagy része nincs ébren, de a motoszkálók se tértek még teljesen magukhoz, szóval a legjobb, ha órák előtt letudom a bizniszt Augusttal.

Az edzések kemények, néha úgy érzem, nem nekem találták ki ezt a sportot, nincs elég széles vállam és az izmaim mértéke se elegendő, de muszáj a plusz pont. Szeretek futni és egyébként evezni is, de az evezőpad kicsinál. Néha este, mikor már a tücskök se ciripelnek, eskü hallom a gép súroló hangját és érzem a fiúk csípős izzadságszagát... A benti edzések mindig ugyan arra a sémára épülnek, bevezetésként futunk bent a teremben pár kört, majd jönnek az evezőpadok.

Mindenre kellő képen felkészültem. A kék rövidnadrágomat vettem fel, mert ennek a legmélyebbek a zsebei, így a cucc nem fog futás közben kiesni. A piros pólóm kellően hosszú, bőven ráomlik a nadrág zsebrészére, nem túl bő, így még biztonságosabbnak érzem a helyzetet. A sulinak négy gépe van, így a csapat felváltva edz, ami szintén tökéletes, senkinek se fog feltűnni a dolog. Négyen vagyunk a tükör előtt felállított sportgépeknél: Vincent, August, Nils és én, a többiek a hátunk mögött nyújtanak, amíg nem lesz váltás. Közvetlen August mellett ülök. Olyan, mintha már két órát görnyednék és izzadnák a gépen, pedig öt percenként váltjuk egymást. August végül megáll és belefúj a nyakába akasztott sípba, mire Vincent és Nils már fel is ugrik. Sípol a fülem, fáj a mellkasom és nem jutok elegendő levegőhöz, de most kell odaadnom a gyógyszereket.

– Csere! – kiált fel August.

Mielőtt ő is felállna, összekapom magam és a zsebembe rejtett gyógyszeres leveleket felé nyújtom. Természetesen, mintha csak egy zsebkendőt nyújtanák át.

– Mi a fasz?! – mordul rám.

– Te kérted – felelek. – Szóval, mikor kapom meg a pénzem?

August feláll, még egyszer belefúj a sípba és közli, hogy megbeszélés. A csapatkapitány mellett állok, miközben a hátamon tartja a kezét, a többiek pedig minket néznek.

– Biztosan tudjátok – kezd bele August a monológjába –, Simon bejáró diák! Igazi bjärstadi, ami miatt nem kell szégyenkeznie! Neki nem adatott meg az a családi háttér, mint nekünk, ő harcolt azért, hogy itt lehessen velünk! Többet küzdött, mint amennyit ti valaha fogtok! Ez igazán figyelemre méltó! – A lábfejemet bámulom és az ajkamba harapok, hogy ne nevessem el magam. Ez az ember mindig meg tud lepni valamivel! – Tanulnunk kellene tőle! Felküzdötte magát és most itt van köztünk! – Felnézek, egyenesen Wilhelmre, aki szintén magával vív, hogy megtartsa komolyságát. – Simon a megtestesült társadalmi felemelkedés! Büszke vagyok rá!

August arca ragyog, mintha tényleg minden szavát szívből szánta volna, de mindenki más értetlenül bámulja a történteket. Hirtelen két meleg kéz fogja közre az arcom, majd magához húz. August egy hatalmas csókot nyom a homlokomra, amolyan atyait, amitől kissé felfordul a gyomrom. A csapat továbbra is némán figyel és vár, kivéve Wilhelm, aki már leghátul áll és nevet. Némán bámulunk egymásra, mire August kettőt tapsol: