Szerelem vagy kötelesség

3. FEJEZET - SIMON

Két hete megy a nagy felhajtás, hiszen új diákot várunk a királyi családból! Ez nagy szó, főként – azt hiszem – a kórus számára. Rengetegszer adtuk már elő a The Ark-tól az It Takes A Fool To Remain Sane című dalát, de mégis egész nap mart minket az ideg. Reméltem, hogy délutánra sikerül kellően lenyugodnom, de a gyomrom ismét görcsbe rándul, amint kiállva az oltár elé megpillantom a koronaherceget, mellette pedig az új Hillerska diákot. Ha nem látnám mindig az arcukat a címlapokon, akkor is tisztában lennék vele, hogy kiket kell figyelni, hiszen ők az egyetlenek, akiken nincs iskolai egyenruha.

Az egész kórus felsorakozik. Van, aki mosolyog, aki az ajkát harapdálja vagy az ujját tördeli idegességében. Én próbálok lazának tűnni, úgy gondolok az egészre, mint egy átlagos napra, mintha csak egy próba lenne az egész. Halkan kezdem a szólót, mire Vincent bekiabál, hogy hangosabban énekeljek. Alig volt hangerőm, ezt én magam is belátom, de Vincent nem bátorítani akart, azt hitte a beszólásával, majd totál beijedek. Még új diák vagyok és tudom, hogy sokan nem értenek egyet azzal, hogy itt lehetek, de nem okozhatok neki örömöt. Összeszedem magam, emelek a hangerőmön és olyan beleéléssel folytatom, mint még soha! Kösz, Vincent! Nélküled nem ment volna!

A fellépés után a diákok szétszélednek és kiélvezik a tanításmentes nap örömeit. Én vagyok az utolsó a kórusból, aki elhagyja a helyiséget, nincs sietős dolgom, nem vagyok bentlakó, a busz indulásáig pedig még bőven van időm, így önként vállalom, hogy segítek elpakolni.

Három felsőbb éves srác is még pusmog a padok között, úgy néz ki nekik sincs semmi programjuk egy ilyen szép napon. Mikor elhaladok August, Nils és Vincent mellett, hat szempár szegeződik rám. Fogalmam sincs, hogy miről beszéltek az előbb, mert mire hallótávolságba kerülök, pont elhallgatnak, de a zsigereimben érzem, hogy hozzám is köze van a dolognak. Tovább megyek és nem törődőm vele, hogy ég a tarkóm a tekintetüktől.

– Jól nyomtad! – szól utánam Nils, mielőtt kiléptem volna az ajtón.

Visszanézek a három alak felé, de jobbnak látom, ha meg se szólalok. A kezemben tartott kottafüzetre pillantok és tovább állok. Vagyis, csak szeretnék... Alig hagyom el a kápolnát, máris utánam kiabál valaki:

– Hé, Szoci! Várj meg! – kocog felém az illető.

Megfordulok és August magas alakja jelenik meg előttem. A zakóját levetette, a nyakkendőjét meglazította és a gondosan belőtt göndör fürtjeit összeborzolta a szél. Nocsak, úgy tűnik ő se mindig néz ki tökéletesen.

– Simon – morgom végül az orrom alatt.

– Mi van?

– Simon, a nevem Simon.

Pár hete iratkoztunk át Saraval Marieberg-ből, de már rám ragadt egy gúnynév: Szoci. Ennek két oka is lehet, az egyik, hogy szerintük nem illek ide a szocialista nézeteim miatt, a másik pedig amiért kaphattam, mivel testvéremmel csak szociális támogatással kerülhetünk be egy ilyen elit iskolába. Igaza van, mindkét dologban, minek is tagadjak le bármit is, felesleges, gyanítom, hogy az egyáltalán nem tetsző becenevem úgyis megmaradna.

– Simon? Örvendek, én August vagyok!

– Most csak szivatsz ügye? Ez valami ugratás?

– Nem, dehogy, csak gondoltam bemutatkozom az új srácnak.

– Vágom, hogy ki vagy, már egy hónapja ide járok...

Nem tudom komolyan venni, hiába mosolyog kedvesen és a hangja is selymes, a szemében látom, hogy valami nem oké. Továbbra is követ, a lépteimet felgyorsítom, de mégis mellettem kocog, végül, mikor már elég távol kerülünk a sulitól és a diákoktól, kiböki a lényeget: