Szerelem vagy kötelesség

15. FEJEZET - SIMON

A reggeli eddig is tortúra volt, de most, hogy Sara ennyire beleolvadt az udvarházi életbe, még szörnyűbb. Nem elég, hogy otthon is már egyenes háttal kell ülnünk, amíg bekapunk pár falatot, szépen meg törölni a szánkat a gondosan meghajtogatott szalvétába, már órákba telik, mire elkészül és mindig rohanhatunk a buszra. Szépen kifésült haj, tökéletesen elcsatolt tincsek. Hiányzik az „engem nem érdekel, ki mit gondol" testvérem, aki felkel és öt perc alatt felkapja az első felsőt, ami a keze ügyébe kerül és gyors felköti a haját egy egyszerű copfba.

Szaporán a számba söpröm a tányérom tartalmát és a mosogatóhoz sietek. Ma csak háromszor kaptam meg, hogy ne úgy reggelizzek, mint egy állat, ez még belefér. A mosogató melletti pulton egy levélkupac hever, átfutok rajtuk, amíg a szemem meg nem ragad a saját nevemen. Nem csak nevem, de az iskolai bélyeg is úgy mered rám, szinte kiugrik a fehér borítékból. Megragadom és egy gyors mozdulattal feltépem, hátra pillantok anyára, de rám se hederít, visszafordulok és kihajtom a benne lapuló papírt. A korrepetálásról szól, vagyis, konkrétan csak az ára. 880 kr egy óráért, amire rájön 25% áfa, a lap alján pedig az összesítés, hogy 5500 koronával lógok a sulinak. Ez rohadt sok pénz, de nincs okom kiakadni, anya meg se fogja tudni, mivel az Augusttól kapott pénzből az egészet fedezni tudom. Mintha meg se történt volna.

– Sara, sietnünk kell – sürgetem meg testvéremet, miközben a táskámba tuszkolom a bizonyítékot.

– Egy pillanat! – rikácsolja, miközben még mindig a hajával babrál.

A buszra szokásosan rohanva érkezünk meg, de még éppen időben elcsípjük. Lábammal idegesen dobolok, a mai napon különösen hosszúnak tűnik ez az ingázás. Amint leszállunk Sara a lovardába siet, így nem kell semmi hazugságot kitalálnom, hogy miért akarok Augusttal beszélni.

Az iskola egész személyzete sürög-forog, hogy minden tökéletes legyen a szülői napon. August biztosan az étkezőben van, hogy eligazítsa az ott készülődő népet. Belépek a hatalmas terembe, ahol már a szépen megterített asztalok fogadnak. Az ablak mellett meg is pillantom az idegesítő ficsúrt egy köteg papírral a kezében, amint éppen eligazítja a népet, hogy mit csináljanak. Egy pillanatra megtorpanok, nem tudom, hogy mit is mondjak. Ránézek és pont elkapja a tekintetem, majd felém közelít.

– Egymillió a dolgom, most nem érek rá beszélni – közli ridegen és már lépne is tovább.

Nem azért jöttem ide, hogy így lerázzon, így követem.

– August, mikor kapom meg a pénzt? – szólok utána végül.

– Egy baráti jó tanács. Ne költs el olyan pénzt, amit meg se szereztél!

– Megadod azt a pénzt vagy különben...

– Különben? – vág a szavamba. – Mégis mit csinálsz?

– Én...

– Elmész az igazgatóhoz és beköpsz? Hm? – szélesen elmosolyodik, majd barátian megveregeti a vállam. – Te nem vagy ilyen...

Egyvalamiben egyet értünk, tényleg nem vagyok ennyire hülye, pont elég volt, hogy hittem ennek a seggarcnak...

Vissza kell rázódnom, hamarosan kezdődik a nyitó koncert, ahol jól kell teljesítenem. Most nem csak az iskolatársaim fognak látni, hanem anya is, de a legfontosabb: Wilhelm.

Átöltözöm és már sietek is a kápolnába, ahol a kórus az ünnepi egyenruhában sorakozik. Beállok közéjük és az előttünk ülő közönség sorait pásztázom. Keresem, hogy hol ülhet és meg is van! Tekintetünk összefonódik és mind a ketten szélesen elmosolyodunk. Wilhelm jelenléte elfeledteti velem azt a sok szart, amibe most keveredtem.