Sosem gondolkodtam azon, hogy mi vagyok... Heteroszexuális, meleg vagy biszexuális? Valahogy mindig természetesnek vettem, hogy hetero, hiszen a királyi család tagjaként nem is volt más választásom. Lányok százain vettek körül, születésem napjától azt hallgatom, hogy majd feleségül kell vennem valakit. Hogy is lehetnék meleg? Nekem ez nem megengedett...
Viszont Simonnal minden olyan más...
Mikor meglátom, elfelejtem a korona miatti súlyt, amely kiskorom óta nehezedik rám. A hangját hallva akaratlanul is mosolyognom kell és mikor nincs mellettem, akkor is csak rá gondolok. Az egész világom felfordult. Ő az egyetlen ember, aki miatt kibírom a Hillerskában. Már attól jobb kedvem van, ha megpillantom a teremben vagy a könyvtárban!
De nem vagyok meleg, nem lehetek meleg, nem kedvelhetem őt ÚGY...
A péntek este történtek kihatottak az egész hétvégémre, semmi másra nem tudtam gondolni csak rá, hiszen az a csók, túlságosan is tökéletes volt. Minden passzolt és természetesnek hatott. Pont elég közelség, pont elég nyelv, pont elég szenvedély. Egész hétvégén kattogtam, becsukott szemmel a csöndben, zenét hallgatva a plafont bámulva vagy éppen a takaró alatt az Instagram profilját görgetve.
A hétvégén egy szót se váltottunk, így fogalmam sincs, hogy mire készüljek. Úgy döntöttem, hogy nem agyalom túl. Nem megyek ki hamarabb a szobámból, nem hagyom ki a reggelit, hogy még órák előtt megkeressem, hogy beszéljek vele.
Első óra előtt a zöld szekrénysornál állva meghallok egy ismerős dallamot. A zongora a zeneszobában zendül fel, ami alig pár méterre van tőlem. A hang felé lépdelek, mintha valami ismeretlen erő húzna felé. A nyitott ajtónál megpillantom Simont, ahogy az öreg zongora előtt görnyed. Pár pillanat erejéig csak nézem őt, magam sem tudom, miért. Erőt gyűjtök, hogy megszólítsam vagy egyszerűen csak jól esik nézni a karamell színű bőrét?
- Szia! - lépek be végül a küszöbön.
- Szia! - meglepődve, de mosolyogva köszönt.
- Mit játszol? - kérdem, miközben mellé állok. A kotta felső sorából leolvasom a dal címét: - Ó, hát ez lenne a híres Hillerska dal?
Simon egymás után nyomja le a billentyűket, közben magában dúdol. Szemét kissé összehúzza, állkapcsát összeszorítja, erősen koncentrál, de mégse találja el a dallamot.
- Nem jó szólamot olvasol! - szólalok meg végül. - Ez a szoprán, de tenor vagy, nem?
- Igen, az...
Simon tovább dúdol, de még mindig nem stimmel valami, mire leesik:
- Simon, te nem tudsz kottát olvasni?
- Lebuktam, éppen most próbálom megtanulni.
- Komolyan? - hőkölök meg. - Ha nem tudsz kottából olvasni, akkor mégis, hogy vagy képes ilyen gyönyörűen játszani?! - egy ilyen tehetséges ember, hogy nem tudja az alapokat?
- Hallás után játszom, eddig nem igazán volt lehetőségem a kottaolvasás rejtelmeibe ásni magam. - Kis szünetet tart, majd mosolyogva folytatva: - Ne csak okoskodj, gyere és mutasd meg, hogy kell.
Mellé ülök a kétszemélyes billentyűs padra és eljátszom a tenor első sorát.
- És most próbáld meg te is.
Zavarban van, mintha sokkal mélyebbre görnyedt volna mellettem, nem néz a szemembe és teljesen elbaltázza a billentyűket. Laza mozdulattal elsöpröm az ujjait az útból és újra megmutatom neki az elejét:
- Nézd, ezekkel kezd.
Átadom a terepet a tanítványnak, aki tökéletesen eljátssza a tanultakat.
- Köhm - köszörüli meg a torkát. - Szóval, ami pénteken történt... Az... Csak azt akartam mondani...
- Jobb lesz, ha elfelejtjük - vágok közbe, mielőtt bármi komolyat mondana. Simon arcáról lefagy a mosoly, egyértelmű, hogy nem erre számított, de így lesz a legjobb, mindkettőnknek. - Akkor is mondtam neked, hogy én nem vagyok...
- Igen, tudom...
- Érted ugye?
- Igen értem.
- De biztos?
- Persze, de mennem kell.
Simon felpattan a padról és az ajtó felé sétál, de még utána szólok:
- De szeretném, ha barátok lehetnénk.
- Jó, oké, de mindjárt kezdődik az óra, szóval mennem kell. - Hangja már nem cseng boldogan, csalódott és zárkózott.
- Szia! - köszönök el a hátát bámulva, hát ezt jól elcsesztem...
A hétfői napom nem telik mással, csak, hogy Simonra gondolok: a puha ajkaira, a mosolyára és arra, hogy mindent elbasztam. A csók után, mégis, hogy lehetnénk barátok? Nyilvánvalóan többet akar tőlem és kétségtelen, hogy én is tőle, egyébként nem látnám mindig magam előtt a történteket, mikor lehunyom a szemem, nem zsibbadna az ajkam, ha meglátnám...
Simon egész nap került, majd kedden és szerdán is. A napok rohantak, de mi egy szót se beszéltünk egészen csütörtökig. A délutáni tesinél az öltözőben meglátom egy pillanatra, de akkor is elfordul, mikor elkapom a tekintetét. Az óra elején evezős bemelegítés van a fiúknak, amíg a lányok futnak. Simonnal mindig együtt vagyunk a négyszemélyes kenuban, de most másik csapatot választ. Az óra második fele a tornateremben zajlik, itt is kisebb csoportokba osztódunk és felváltva csináljuk az edzéssorozatokat. Simon természetesen bent is elkerül, amennyire csak tud. Óra végén nem bírok magammal és oda megyek hozzá:
- Helló! - köszönök, de rám se néz, nem viszonozza a köszönésem. - Jól vagy?
- Ühüm - feleli halkan, miközben a jógamatracot csavarja fel.
- Szóval, ezen a hétvégén a diákok haza mennek. Ilyenkor a szülők eljönnek pénteken, majd haza viszik a gyereküket.
- Hát, köszönöm, hogy elmagyaráztad a rendszert.
- Úgy értem, hogy szinte senki se marad itt és...
- És?
- Ha itt maradnék, akkor mi... lóghatnánk együtt. Csak te meg én.
Simon végre rám néz, egyenesen a szemembe.
- Azt kérted, hogy felejtsük el a dolgot...
- Ha még nem késő, visszaszívnám...
Megtört a jég, a világ legédesebb mosolyával ajándékoz meg, amitől ismét dobogni kezd a szívem.
- Oké!
- Oké!
ESTÁS LEYENDO
Szerelem vagy kötelesség
Romance"Wilhelm herceg beilleszkedik a rangos, bentlakásos Hillerska iskola életébe, de az, hogy szíve parancsát kövesse, a vártnál nagyobb kihívásnak bizonyul." A regény a Young Royals (Szerelem vagy kötelesség) című sorozat alapján íródott, saját szórako...
