Szerelem vagy kötelesség

12. FEJEZET - SIMON

Hétfő! Egy szokásos nap a suliban...

Szombat óta nem dumáltam Wilhelmmel, de talán így a legjobb. Nem tudom, mit kellene mondanom vagy mit szabad egyáltalán.

Éreztem a vibrálást kettőnk között, tényleg ott volt és nem csak beképzeltem. A motoron összeérintett ujjak, az elkapott pillantások... Ez mind megtörtént, de az egyetlen üzenet, amit tőle kaptam az csak arra irányult, hogy töröljem a felvételt, amin szerepel. Egész Svédország őt figyeli, még ha nem is jelöltem meg a posztban, rengetegen láthatják, szóval igen, felfogtam, hogy nem kellett volna feltölteni, de akkor is bánt, hogy összesen csak ennyit írt: „Le tudnád törölni az Insta-sztorit, amiben benne vagyok?"

De ma ismét hétfő van... Egy újabb hét veszi kezdetét, egy újabb nap, amikor ismét úgy érzem csak Sara miatt vagyok képes túlélni ebben az elit szarságban. Wilhelmmel egy szót se váltottunk, pedig volt közös óránk, de jobb is így. Egész nap a sulira próbáltam koncentrálni, mivel nem csak, hogy jó jegyekre, hanem kitűnő eredményekre van szükségem, ha egy napon el akarom hagyni Bjästardot.

Órák után Saraval a könyvtárba megyünk, rengeteg a beadandó, és ennyi könyvet lehetetlen hazacipelni, így egyszerűbb, ha mi is itt maradunk tanulni, mint a bentlakók. Egy kis kör alakú asztalnál foglalok helyet egy művészettörténeti könyvvel a kezemben. Beadandót kell írnom a Hillerskaról, de engem cseppet sem izgat kinek a fia vagy lánya járt ide, melyik család mit adományozott, inkább maradok magánál az épület történeténél, egészen 1287-től kezdve. Érdekes, mennyi mindent megtudok arról a helyről, ahol éppen ülök. Egészen belemerülök az olvasásba, amíg meg nem hallom a göndör barom hangját. Oldalra pillantok, Sara éppen egy irodalom dolgozathoz keresgél a polcon, miközben August szorosan mellé áll.

– Tényleg ADHD-s vagy? – kérdi a testvéremtől mosolyogva.

– Igen – válaszol Sara még mindig a könyveket bújva.

– Király. Tudod, én is most kérek szakvéleményt.

– Aha.

– És szedsz rá valamilyen gyógyszert?

– Igen.

– Tényleg? És mit írtak fel neked?

– Elvanse, 50 milligramm.

– Értem... Figyelj, lehet, hogy ez így elég hülyén fog hangzani, de vehetnék tőled pár szemet?

– Az illegális.

– Igen, tudom, de...

– Miért csinálnék ilyet? – háborodik fel Sara.

Itt már én se bírok magammal és felállok, egyenesen feléjük sétálok. Tudom mire megy ki a játék. August rohadtul lenéz minket, azt hiszi mindent megteszünk egy kis pénzért, de Sara nem ilyen, ő nem olyan, mint én.

– Csak gondoltam mivel Simon is tudott...

– Beszélnünk kellene az edzésről – vágok August szavába. – Most! De inkább ne itt a könyvtárba, ne zavarjuk a többieket.

Csendben elballagunk az emberek mellett, majd a könyvtár küszöbét elhagyva alaposan körülnézek. Tiszta a terep, csak mi ketten vagyunk. August nekidől a falnak, én szorosan előtte állok.

– Ne beszélj Saraval! – rontok neki.

– Oké, bocs!

– Ő nem tud semmiről és ez maradjon is így, ez csak rám és rád tartozik.

– Oké, vágom... És az ember, akitől a piákat szerezted?

– Mi van vele?

– Bogyókat nem árul?

– Nem! Mégis minek nézel te engem? Egyszeri eset volt és most már csak a kurva pénzemet akarom, oké?

– Ha szerzel gyógyszert, megduplázom az árat. – Kis szünetet tart, majd kinyújtja felém a karját. – Komolyan! Ez tuti üzlet.

Magam sem tudom miért, de kezet fogok vele, pedig rohadtul nem kellene ezt tovább bonyolítanom. Már a piáért kapott pénz is elég lett volna a korrepetálásra, de a hang a fejemben megszólalt: Miért is ne?!

Szóval ismét alkut kötöttem az ördöggel, és mivel minél előbb kellett a pénz, sietősre fogtam a könyvtári teendőimet. Visszamegyek az asztalunkhoz, beadom a tesómnak, hogy előre hoztuk az edzést és már lépek is, de nem evezni, hanem apámhoz.

Bekopogok és ő döbbenten, de boldogan fogad:

– Mi szél hozott? – kérdi, miközben magához húz.

– Lett egy kis szabadidőm és gondoltam benézek.

Viszonozom az ölelést, de inkább egy idétlen hátpaskolás az egész. Nem igazán van meg az apa-fia kapcsolat, de előadom, hogy én vagyok a jó gyerek, aki minél több időt szeretne az apjával tölteni. Ami félig igaz is vagy legalábbis ezzel a gondolattal próbálom elnyomni a bűntudatomat.

– Gyere, gyere beljebb, ülj csak le, mindjárt hozok valamit inni.

Belépek a nappaliba, ami az utolsó látogatásomkor egy szemétdombra hasonlított.

– Szép a lakás – jegyzem meg őszintén, amíg apám a konyhában szorgoskodik.

– Köszönöm és Sara, hogy van? Legközelebb őt is hozd el, kérlek.

– Szerintem még nincs készen rá.

Az ablak előtt felállított szintetizátorhoz lépek és elkezdek egy dalt, amit még a kórusban tanultam.

– Maradsz kicsit játszani?

Hirtelen zavarban érzem magam és ellépek a hangszertől.  Apám tanított meg zongorázni, még kiskoromban, mindig is támogatott a zenei karrierben és láttam a szemében, hogy büszke rám, de még nem érzem készen magam, hogy sok időt töltsek kettesben vele. Furcsa itt lenni vele. Nem, nem akarok itt maradni és vele játszani, úgy, mint régen...

Otthagyom a nappalit és a konyha felé sétálok.

– Nem maradhatok sokáig, anya nem tudja, hogy itt vagyok – felelem végül.

– Figyel, Simon! Tudod a pénz, amiből a haverjaidnak vettem a piát...

– Igen tudom, folyamatban van. Tényleg!

– Folyamatban van?

– Igen, megadom, esküszöm.

Apám közben egy fém tálcára helyez két csésze kávét, kanalat, cukrot és egy kis doboz tejet, majd beviszi a nappaliba.

– Azért egy kávét még megiszol velem, igaz?

– Igen, persze, csak kezet mosok.

Egyedül maradok a konyhában, apám közben hozzám beszél, a zongora leckékről, a koncert előadásokról, miközben én óvatosan kihúzgálom a fiókokat gyógyszerek után kutatva. Bingó! A mosogató alatti szekrényben egy doboz Tramadolex Opti lapul. Erős fájdalomcsillapító, ami még egy lovat is kiüt. Ujjaim tovább matatnak, néhány gyógyszeres levelet még a zsebembe nyomok, bár fogalmam sincs, hogy mire jók, de Augustnak bizonyára megteszi.

– Kiskanalat is vittél be? – kérdezem, mintha minden oké lenne.

– Igen!

Még egyszer belenyúlok a nadrágom zsebébe, megbizonyosodva róla, hogy elég mélyre rejtettem a bogyókat, nehogy kiessenek, majd csatlakozom apámhoz és együtt elfogyasszuk a csésze kávét. Nem akarom megbántani őt és a fika szokása is szent és sérthetetlen a kultúránkban, szóval leülök mellé, mintha minden a legnagyobb rendben lenne és szürcsölgetem a forró italt, miközben apám a suliról és Saráról kérdez.