A városi doktor ff - Kasaba doktoru

Vidéken az élet ...

Egy fehér ing , egy elegáns bézs nadrág és fekete bakancs volt rajtam . A hajam ki volt engedve , fejemen egy gyönygözött hajpánt , míg a nyakamban 2 nyaklánc lógott . Lassan kezdtem rájönni , hogy én nem illek ide . Itt az a néhány ember akit még így az éjszaka közepén láttam , egyszerű hosszított pólóban , fejkendőben , papucsban vagy épp anélkül szaladgált . Míg én két aranyszínű bőröndöt és egy kövezett kistáskát rángatram magam után, addig legtöbben pléddel vagy vasedényekkel rohangáltak fel-alá . Lassan jön fel a nap , hajnalra járhat . Én meg  még mindig csak itt állok és bámulok, nem értem igazán, hogy mi folyik itt . De ami jobban aggatott az az étel és a szállás .

- E-elnézést ? Az Uluçınari hotelt keresem ! - Szólítottam meg egy fiatal férfit .

- A hotel ? Városi vagy , mi? Ulucinar másik felén van ... Gyalog ma már nem érnél oda ... - mondta majd elrohant valahová , itthagyva engem .

Nagyszerű...de akkor mit csináljak?- kérdeztem igazából magamtól .

- Ne aggódj kedves , megoldjuk valahogy . - jött oda hozzám egy lila ruhás idős néni . - Városi kölyök vagy , nemigaz ?

- Jó estét ! Dr. Su Nazira.  Orvos vagyok és Istanbulból jöttem Uluçınarba. - mutatkoztam be.

- Aaah városi gazdag gyermek . Ráadásul orvos . Csodálatra méltó, lányom . Életeket ment nap mint nap . Ahogyan én is . - mondta a néni .

- Maga is orvos? - kérdeztem .

- Ugyan , hát úgy nézek én ki? Nem , de egy csomó tehenet segítettem már világra ! És most éppen Kiraz is mindjárt itt lesz. Alig várja az egész falu , főleg a gyerekek , hogy játszanak vele .

- Oda siet mindenki ? - kérdeztem

- Úgy bizony.  Cseresznye , azaz Kiraz egy ritka fajta boci errefelé. Az anyukája Kukorica egy rettentő kedves boci volt , szerepelt egy bemutatón is , mindenki imádta. Azonnal meg kell mentenünk az életét ! Nemcsoda, hogy szaladnak . Szaladnék én  is de 70 múltam . A szomszédom szerencsére kézben tartja a dolgokat .- mesélte a néni.

- Éééérteeemm...

- Aysel néni ! Segítsen ! - Szaladt oda hírtelen egy 17 év körüli fiatal lány .

- Rohanjunk kedves !- mondta nekem

- Miért, mi történt? - kérdeztem. 

- Az unokanővere szülni fog ! Segíts doktornő. - mondta .

Hírtelen azt se tudtam mi van , de persze segíteni akartam .

- Merre ? - kérdeztem.

- Ott , fent ! - mutatott egy magas hegyre .

- Ugye most csak viccel ? És hogy jutunk fel oda?- akadtam ki.

- Én ugyan nem viccelnék ilyesmivel ! Másszon fel a létrán doktornő ! Én már nem tudok , kövesse Dalmát !

- De -de én... én még sosem ...

- Ez vidék ! Itt cselekedni kell ! - mondta .

Volt más választásom? Nem volt ! Kénytelen voltam remegve , egy létrán felhasználó egy hegyi faházba, hogy világra hozzak egy gyereket vidéken , minden felszerelés nélkül... Határozottan erre nem voltam felkészülve . Szerintem még a nép , akik a tehenet hozták világra, tapasztaltabbnak bizonyultak nálam... Arról már nem is akartam szólni hogy életemben nem csináltam meg ilyet ... kellett nekem mondani hogy orvos vagyok . Persze az hogy sürgősségi sebész,meg hogy 3 éve rezidens meg hasonló fontos információk persze kimaradtak , így csak belecsöppentem ebbe az egész felfordulásba . A falu egyik fele a tehenet , a másik fele a gyereket menti hajnali 4-5 felé . Én , a városi lány , akinek szállast kéne keresnie , meg magassarkúban hegyet mászik...Nem is akarom tudni , hogyan jutottak fel ide ...
És akkor én még azt hittem vidéken milyen nyugodt az élet, hiszen itt sosem történik semmi...

- Jó estét !- estem be szó szerint a faajtón , ahol velem szemben egy kétségbeesett család állt .

- "Ki ez ? Mi történik? "- mondott valamit az egyik nő de olyan furcsa nyelven amit én nem értettem. 

- " Nyugi anyu , ő egy Istanbuli orvos ! Megtalálta Aysel néni, segíteni fog Gardanak világrahozni Dabirt "- válaszolt valamit a lány neki szintén külföldiül.

- Helló! Én - mutattam magamra - doktor . - próbáltam elmagyarazni nekik.

- Itt van Garda, kérlek segíts neki !- könyörgött a lány .

- Mindent megteszek amit tudok!
Ultrahangot kérek !- mondtam szimplán megszokásból .

- Mit? Itt nincs semmi ilyesmi és a kórház is messze van gyalog.  Szamarunk nincsen . - mondta Dalma .

- Így még sosem ... de ne aggódj, valahogy megoldjuk , ígérem !

Mit ne mondjak egy igen bonyolult estén vagyok túl . A család tiszta ideges volt, egyikük elájult a vér látványa miatt . Dalma anyukája és további rokonai folyton külföldiül idegeskedtek. Akadtak komplikációk is , ( mármint még ezen kívül ) de végül megszületett az egészséges kisfiú , aki végül a Dabir nevet kapta . Mint kiderült azért, mert arabok ...
Minden esetre csodálatos érzés volt , hogy ezt minden eszköz nélkül én vihettem véghez és ott tartottuk a kezünkben az újszülöttet .
Ami biztos hogy Dalma nagyszerű tolmács és nővèr lehetne ha felnő.
Fáradt vagyok és koszos is, meg rettentően kimerült és továbbra is tanácstalan.
A család megkínált szőlővel és hideg vízzel , ami igen jól esett.  Már felkelt a nap , aminek örültem , mert így legalább nem vaksötetben kellett lemásznom a hegyről ...

- Megvan a Dabir és Kiraz is , mindenki egészséges!- kiáltotta torka szakadtabol egy férfi,mire valamennyien tapsolni kezdtek.

- Ah! Hallom ott is minden rendben !- jött oda hozzám a néni . - Bizonyára fáradt vagy . Szép munka volt ! Ha gondolja nálam megszállhat. Hozzám senki sem jön, de bárkit szívesen látnék. 

- Köszönöm szépen! Rettentően hálás lennék! És nem aggatok sokáig , eredetileg a hotelbe akartam beköltözni ...- mondtam.

- Ugyan ! Gyerecsak ! Viszont én ide csak vendégségbe jöttem fel . Az én házam a kórházhoz közel van . A hotel csak holnapután  dél körül nyit ki leghamarabb .
Ugyan messze vagyunk , de közelebb van mint a hotel . - mondta .

- Azt mondták gyalog sok idő. - mondtam.

- Gyalog igen , de mi nem gyalog megyünk! - mondta

- Na nem ! - mutatott a néni két tévére . - Én nem tudok ...

- Tudom városi lány, de egyszer meg kell tanulnod , ha ide költözöl!

- Én nem hinném hogy ...

- Hinni a templomban kell ! Most pedig gyere velem...

- É-én... és a bőröndök?

- Elbírja őket meg téged is , ne aggódj!

Nos , nagynehezen  felszenvedtem magamat a tevére , és minden maradék erőmmel azon voltam , hogy ne essek le a másik végén . Erre sohasem voltam felkészülve! Halvány lila gőzöm sincs hogyan keveredhettem ilyen helyzetbe . Mármint ... ismerem magamat . De ilyesfajta dolgokat eddig még nem kellett átveszelnem . Nem tudom mit gondoljak , teljesen össze vagyok zavarodva!
Jó negyed óra alatt el is értük azt a házat amiről Aysel néni egész úton mesélt , mialatt én próbáltam nyugodt maradni egy ekkora állat hátán , ami egy ugyanekkor állathoz volt hozzákapcsolva és keresztül vezetett minket a füves pusztán és a sivatagos , gondolom oázisként kijelölt területen.
A leszállás már nem ment olyan egyszerűen... pontosabban a lábam beakadt a az állat bundája és a bőrönd közé , így konkrétan fejjel előre érkeztem le ... Aysel néni még jól kiröhögött engem , hogy "ennyire városi azért még én sem lehetek "... dehogy is nem...