| 𝐊𝐢𝐬𝐳á𝐦í𝐭𝐡𝐚𝐭𝐚𝐭𝐥𝐚𝐧 |

| 15. fejezet |

A halál az élet természetes része, a születés ellenpólusa. Ugyanúgy a gyász is. A gyászt nem lehet eltüntetni, el lehet nyomni ideiglenesen, de bennünk marad. Csak azt érezzük olyankor, hogy valami nyomaszt minket, ami nem oldódott fel. Azt érezzük, hogy valami nincs rendben.
Mindenki tudja, hogy egy nap bekövetkezik. Természetes, hogy átéljük a szüleink halálát. De amikor eljön az idő, rájövünk, hogy mégsem készültünk fel rá. Üres gyász kerít hatalmába, az ember felnőtt létére elhagyott gyermeknek érzi magát. Szomorúságot érzünk az elvesztegetett idő miatt, megbánást mindazért, amit nem mondtunk ki, és hálát mindenért, ami szép volt.

Conrad: " Nincs baj, ne aggódj." - Ez volt Conrad utolsó üzenete.

2 nap telt el azóta a nap óta, hogy a többiek is megtudták a kapcsolatunkat és, hogy ott James és Conrad összeszólalkoztak. Conraddal az nap még minden jó volt egészen tegnap délig, délután óta egészen ma reggelig olyan furcsán viselkedik, egyszavas válaszokat ír, nem igazán keres, nem is találkoztunk. Itt ülök Nicolelal az utolsó előtti előadáson de se az én agyam se a lányé nincs jelen. Azt nem tudom, hogy ő vele mi a helyzet, mi történt de hasonlóan szar az élet kedve mint nekem.

– Valami baj van Nic? – Kérdeztem felé fordulva úgy, hogy a tanár ne vegyen észre.
– Ethan tegnap este óta furán viselkedik, az írásaiból csak úgy sugárzott a szomorúság és az életkedvtelenség és sejtésem sincsen, hogy mi van. Az egyetemen sincs bent. Sóhajtott fel szomorúan. – De látom te se vagy a helyzet magaslatán. És veled mi történt, hogy ugyanolyan siralmas az életkedved mint nekem? – Köszönöm Nicole kedves szavaidat mi lenne velem nélkülük.
– Fogalmam sincs, hogy mi van a Davis testvérekkel, de Conrad tegnap délután óta nem keres, nem ír és nem is láttam. Nagyon aggódom érte, hogy mégis mi az ami miatt ilyen, történt vele valami amiről nem tudok esetleg? – Néztem rá aggodalmasan. – Nicole a gondolataiból kikerülve nézett hirtelen vissza rám.
– Milyen nap van ma Reb? Mármint a pontos dátum. – Nem értettem, hogy ez a kérdés most hogyan is jött ide, és hogy ez hogyan is segíte a fiúk viselkedésének kitalálásában.
– 2022.május.10. de miért kérdezed? – Mikor kimondtam a dátumot Nicole úgy nézett rám mint akit fejbe ütöttek.
– Édes istenem! - Suttogta ingerülten. 
– Hogy a francba felejthettem el? Hogy lehetek ilyen rossz barátnő? - Ejtette fejét a karjára ami a padon pihent.
– Mondd már mi van mert én ebből egy kukkot sem értek te lány! – Kezdtem már én is idegessé válni. - Nicole felemelte fejét és rám nézett könnyes szemeivel.
– Május.10.... Ezen a napon haltak meg Ethan és Conrad szülei.

Conrad szülei....
Május.10...
Conrad...

Fejbe csapott a valóság, hogy mit is mondott Nicole, azonnal elkezdtem elpakolni a cuccomat a táskámba az asztalról majd rá néztem a telefonomra, hogy mennyi az idő. 3 perc van szünetig és utána folytatódik ezen előadásnak az utolsó fele.

– Nem tudom, mit szólsz ahhoz ami az eszembe jutott de nem tudok nem erre gondolni. – Néztem Nicre hevesen dobogó szívvel.
– Ne szarozz ki vele.
– Nemsokára szünet lesz és utána folytatódik az előadás és még utána van még egy 1 órás előadás. Nem bírok itt ülni azzal a tudattal, hogy Conrad otthon szenved a gondolataival én pedig nem vagyok ott vele mikor megígértem neki, hogy mostantól nem lesz egyedül. – Mondtam ki kerek perec az ötletemet.
– Ethant szerelmem milyen állapotban lehetsz most te szent ég. – Sóhajtott fel szomorúan. – Indulás. – Azzal a lendülettel össze is pakolta a kint maradt dolgait a lány.

Éppen, hogy össze készültünk mikor a tanár elköszönt és kiment, ezzel együtt mi is rögtön futva hagytuk el az előadó termet.