Locked Out of Heaven |Oikawa × Reader - Befejezett|

three

Izumival ott maradtunk az előtérben és beszélgettünk. Közben Kindaichi is megtalált minket. Pár Karasunos fiú is bejött és amíg vásároltak az automatából, addig Kageyama kicsit odajött hozzám és Izumihoz beszélgetni. Velünk járt egy általánosba és habár Oikawa nem igen tudta őt elviselni, mi Izumival jóban voltunk vele. Egészen addig beszélgettünk, amíg én el nem indultam fel az edzőkhöz. Mivel a földszinti társalgóban voltak, ezért felindultam arra, ami a nyolcadikon volt. Lifttel mentem fel, mert nem szerettem volna ennyit lépcsőzni. Amikor kiléptem a lifttől, nem igen hallottam a folyosón mozgolódást és beszédet, még akkor sem, amikor a társalgóhoz értem. Oikawa se volt még itt, így egy megkönnyebbült sóhajtás szaladt ki a számon, majd benyitottam az ajtót. éppen, hogy csak kinyitottam, egyből megpillantottam bent egy barna hajkoronát. A barna szemű fiú azonnal az ajtó felé fordult és amikor észrevett, nagyokat pislogott. Mikor realizálta, hogy én vagyok, egyből vissza is fordult a telefonja felé és tovább nyomkodta. Aprót nyeltem, becsuktam az ajtót és szó nélkül sétáltam oda hozzá ültem le a kanapé másik végébe. Az előttünk lévő asztalra néztem, ahol volt pár papír és az edzők jegyzetfüzete is. Valószínűleg az egyikük már volt bent, mindössze kiment valamiért. Már csak várni kell arra, hogy bejöjjenek, lemenjen ez a kis megbeszélés, aztán mind a ketten mehetünk. Míg ott ültünk, addig jómagam is telefonozni kezdtem. Kínos és egyenesen maró volt a csend közöttünk. Beszélni akartam vele, azonban ő nem akart. Éreztem a parfümje illatát, amit mindig is imádtam. Amit...Amit én adtam neki?

  - Ez az a parfüm, amit még én adtam neked? - kérdeztem meg hirtelen, ezzel teljesen megtörve a csendet. Közben felé fordultam. Oikawa ekkor abbahagyta a gépelést, leblokkolt és csak összeszorította az ajkát. Néztem őt, ő viszont nem fordult felém - Használod még?

  - Ez nem az - szólt morgós hangon.

  - Bárhol felismerném.

  - Ez másik parfüm. Miért fújnám magamra azt, amit tőled kaptam régen? - csettintett a nyelvével, majd visszatemetkezett a telefonjába.

  - Miért akarsz átverni engem? - suttogtam teljesen értetlenül. Százszázalékig biztos vagyok benne, hogy ez tőlem kapta. Soha nem tévednék ebben - Miért fújod magadra ezt, ha így állsz mellette  hozzám?

  - Állj már le! - szólt rám indulatosan - Nem akarok beszélgetni.

  - Kérlek - fordultam felé teljesen, miközben éreztem, hogy a kezeim remegni kezdenek az idegességtől - Csak egy kicsit beszéljünk. Csináltam valamit? Ha bántottalak, akkor kérlek mondd el és helyrehozom. Sose tudnálak szándékosan bántani téged..

Oikawa nem válaszolt, csak tovább telefonozott. Kicsit közelebb húzódtam hozzá és úgy éreztem, hogy csak saját magamat kínzom azzal, hogy jelenleg próbálkozom. Hónapokig próbálkoztam azzal, hogy beszéljek vele. Miért pont most engedne? Itt ül előttem az a fiú, aki az életem szerelme volt és talán még most is az. Nem tudok csak úgy lemondani róla. Nem megy, hiába teltek el hosszú hetek.

  - Hiányzol, tudod jól - csuklott el végérvényesen a hangom - Nem tudok nélküled aludni és folyamatosan rémálmaim vannak. Hiányzik, hogy ott legyél velem. Hiányzik mindened. Kérlek, mondd el, hogy mit hibáztam. Tooru, kérlek - estem kétségbe teljesen.

  - Hagyjál már békén! - szólt rám eléggé erősen és közben felém is fordult - Ha tényleg szeretsz még, akkor megérted, hogy nem akarok veled beszélgetni!

Nem akartam annyiban hagyni. Tudom, esélytelen volt az, hogy rendes, emberi módon tudjunk kommunikálni a másikkal, azonban ő volt a tartóoszlopa annak a dolognak, ami még itt tartott engem az életben. Ő volt a legnagyobb támaszom és mióta nem volt velem úgy éreztem, hogy elrövidülnek a nappalok és sok minden értelmetlenné vált. Nem volt már olyan illata a virágoknak, mint előtte, sőt. Igazából semminek se volt jó illata. Minden szürke volt és kopott. Mintha csettintésre színvak lettem volna, amikor elhagyott. Folyamatosan esett az eső, ízetlen és szagtalan volt minden, valamint szürke, fekete és fehér. Egyedül ő volt az, akit színesben láttam és éreztem az illatát. Mintha csak egy rajzfilmben egyetlen egy karakter színeznél ki, a többit pedig fekete-fehéren hagynád. Így láttam őt. Ő volt az egyetlen színes pontja az életemnek, viszont a szakítás óta elkezdett ő is kopni kicsit. Sokkalta jobban kifakultak a színei, de még látszódtak. Változtatni akartam ezen. Azt akartam, hogy újra ő legyen a legszínesebb és ezzel ki tudja színezni az életem kifestőjét is.