Locked Out of Heaven |Oikawa × Reader - Befejezett|

eighteen

Negyven perc is eltelhetett, amióta itt ülünk az ágyon Oikawa és Izumi szobájában. Irihata-san, Mizoguchi és Izumi voltak azok, akik itt álltak előttünk, miközben a barna hajú fiúval az ágyon ültünk. Oikawa szemei erősen pirosak voltak sok sírástól és arca is piros volt még. Kezemet szorongatta és néha meg-megrezzent a teste és a keze is. Irihata-sanék nem faggatták őt és nem is cseszték le a történtekért. Ugyanis Kyoutani amint megtalálta az edzőket, elmondta, amit látott, ők pedig azonnal idesiettek, Izumi társaságában. A fürdőben alig tudtak engem levenni a fiúról, aki akkor még erősen zokogott. Éreztem a szobában a nyugtalanságot és az elveszettséget.

  - Keresek egy vonatot vagy repülőjáratot és hazamegyek veled - mondta ki Mizoguchi, mire Oikawa sápadtan nézett fel rá.

  - Együtt szeretnék hazamenni mindenkivel - suttogta élettelen hangon.

  - Biztos? - vonta fel Mizoguchi a szemöldökét - Szerintem jobb lenne, ha már ma hazamennél és otthon pihennél.

  - Egyedül lennék... - szorongatta meg jobban a kezemet Oikawa.

  - Egyetértek Mizoguchival - szállt be a beszélgetésbe Irihata-san is - Ha akard, akkor Iwaizumi vagy [Név] elmennek veled.

  - Itt akarok maradni a többiekkel - csuklott el a hangja ismét - Én is normális tinédzser akarok lenni, aki itt van a táborban a barátaival...Miért vagyok más, mint a többiek? - nézett az edzőkre fájdalmasan.

  - Nem vagy más, csak egyedi - sóhajtotta Izumi - Mindenki küzd valamilyen mentális problémával általában, csak nálad kicsit erősebb. Viszont, ha hagyod, hogy segítsünk, akkor ez elhalványulhat - mondta ki, majd belenézett Oikawa szemébe - És ha még egyszer megtudom, hogy ilyet akarsz magaddal tenni, akkor komolyan mondom, hogy az összes szál hajadta kitépem! Miért kell ilyeneket tennetek? - nézett Oikawara és rám is - Arra nem gondoltok, hogy mennyire aggódok, baszki? Majdnem elveszítettem mind a kettőtöket... - csuklott el a hangja - Nem vagyok nektek itt mindig? Komolyan ennyire nem lehet érezni?

  - Nem erről van szó - fordította el a barna hajú a fejét - Ha az ember a szíve mélyéről magányos, akkor semmi se tudja pótolni az űrt, még a legközelebbi szerettei sem...Én... - nézett végül Izumi szemébe - Nagyon hálás vagyok, hogy a legjobb barátom vagy. Én viszont nem viselkedtem legjobb barátként. Sajnálom...

  - Csak ígérjétek meg mind a ketten, hogy nem csináltok ilyet többé - motyogta a kreolbőrű maga elé.

Oikawa az arcomra nézett és összeszorította az ajkát, majd bólintott egyet.

  - Ha számít maguknak a szavam - fordult Izumi az edzők felé - Akkor hagyják, hogy itt maradjon. Ki tudja, hogy otthon mit csinálna és tudom, hogy eléggé nyomasztónak érezné a helyzetet, amiért el kellett jönnie. Itt leszünk vele és rendben lesz - nézett a szemembe - Most már rendben lesz.

  - Oikawa - szólította meg őt Irihata-san.

  - Igen?

  - Ha megígéred, hogy otthon már a jövő héten elmész és keresel egy szakorvost, akkor megengedem, hogy itt maradj a többiekkel. Meg tudunk ebben egyezni?

Oikawa ijedten nézett az idősebb edzőre, majd az én arcomra. Láttam rajta, hogy fél felvállani azt, hogy valóban nincs vele minden rendben és úgy érzem, az, ami vele történik nem is igazán bipoláris zavar.

  - Melletted leszünk - mondta ki nyíltan Izumi, mire én is bólintottam.

  - J...Jó - suttogta a válaszát Oikawa.

  - Rendben - sóhajtott az idősebb edzőnk - A tegnapira viszont vissza fogunk térni, ugyanis mivel ti vagytok a csapatkapitány és a menedzser, felelőséggel tartoztok a csapatért, és nem tűnhettek el és zárkózhattok el a világ elől. Még ha problémátok is van, nem tehetitek ezt. Megértettétek?