Locked Out of Heaven |Oikawa × Reader - Befejezett|

epilogue

Soha nem gondoltam volna, hogy a Brazil levegő ennyire más lenne, mint a Japán. Meleg van folyamatosan és sokszor akármennyire is kentem be magamat naptejjel, ugyanúgy leégtem. Ugyanis igen. Itt voltam. Itt voltunk Brazíliában, hogy egy kisfiúnak az álma valóra válhasson.

Oikawa szeptemberben végül elment Brazíliába és rá pár hétre kapta is az értesítőt, hogy ha beleegyezik, akkor márciustól leszerződtetik hozzájuk. Még csak tizenhét éves volt, kellett a szülei beleegyezése is, és nem volt olyan egyszerű a dolog, mint ahogy gondoltuk volna. Kimenni egy másik kontinensre nem volt egyszerű érzelmileg, még ha a klub támogatta is őt anyagilag. Nagyon sokáig vívódott azzal, hogy döntsön és végül eldöntötte, hogy menni akar. Eldönthette, hogy koliban vagy panelban lakik, amihez támogatást is kapna. Ő pedig a panellakást választotta. Miattam.
  Október elején volt az a pont, amikor véglegesen úgy tudtam állni Oikawahoz, hogy legyen minden, a régi. Szerettem, viszont nem tudtam olyan könnyen újra alkalmazkodni hozzá és miután a táborból is eljöttünk, kicsit visszább vettünk a másikból, ő pedig időt és teret adott nekem. Újra megküzdött a bizalmamért és értem. Nehéz hetek voltak mindenkinek. Oikawa felkeresett egy pszichiátert, aki elvállalta őt. Emellett kérte is, hogy legyünk vele és támogassuk őt. Tudtuk, hogy úgy tud csak a gyógyulás útján haladni, ha mellette vagyunk mi is. Kellett neki  lökés és habár még mindig visszaköszönt a lelkibetegsége, sokkalta jobban van, ugyanis segíteni tudott neki az orvos.
  Mivel én nem adtam le a továbbtanulási papírt, ezért dolgoztam és beszéltem Izumi szüleivel is. Vele akartam lenni és támogatni őt. Emiatt is történt, hogy az unokatestvérem szüleinek a beleegyezésével, de Oikawaval mehettem. Ő megbeszélte a klub menedzsereivel és támogatási részével, hogy vele mehessek, saját költségvetésből. Habár végül az lett, hogy a szállást nem kellett fizetnem, minden mást saját költségből álltam. Nem volt könnyű. Hatalmas falat volt az, hogy elhagytuk Japánt és kimentünk külföldre, de ez volt a mi döntésünk. Mentálisan nehezen hagytuk itt a többieket és ők is nehezen engedtek el minket. Viszont az, hogy messze voltunk, nem jelentette azt, hogy a kapcsolat megszakad közöttünk. Segítettük egymást messziről és ott voltunk mindig a másiknak. Izumi tovább tanult, a többiek pedig dolgozni kezdtek. Mindannyian elkezdtük élni a magunk életét, és jómagam is. Előre kerestem állást és mivel elég jó voltam angolból és volt egy általános menedzseri tapasztalatom, ezért felvettek egy sport kompresszumba, ahol egy általános iskolai röplabda csapatnak az edzőjét segítettem. Abban a világban maradtam, amit szerettem és emellett kicsit portugálul is tanulgattam. Míg itthon voltunk, addig elkezdtem az alapokat tanulni, de meglepő módon az angolt is elég jól tudtam hasznosítani bizonyos helyeken és voltak olyan gyerekké a csapatban, akik beszéltek alapszinten angolul. Megtaláltam a helyemet és boldog voltam tizennyolc évesen abban, amit éppen csináltam.

Így telt el kettő év, miután eljöttünk az utolsó edzőtáborunkból. Valóban az volt az utolsó, amiért nem egyszer voltam szomorú azóta és könnyeztem is ki. Soha nem megyünk már vissza abba a kicsi edzőtáborba, ahol annyira, de annyira szerettünk gyerekek lenni. Ennek a tábornak köszönhetően békültünk ki Oikawaval, akivel a mai napig együtt élek és boldogok vagyunk. Nehéz volt az út, amit meg kellett tennünk  és habár még vannak nehézségeink a mentális egészségünket nézve, most már felnőttesebben kezeljük őket. Minden olyan lett, mint régen, és abban az egy évben, amíg még otthon voltunk, alaposan kiélveztük a napokat Oikawaval, Mattsunnal, makkival és Izumival. Helyreállt a baráti társaságunk és a csapatban is jól működtek a dolgok. Habár a nemzetire egyszer sem jutottunk ki, nem állt meg az idő számunkra. Olyan szintekre léptünk tovább, amik az álmaink felé vezettek. Sőt, a sorsnak akkora befolyása van az életre, hogy Oikawa még Hinataval is találkozott itt, Brazíliában. 
  Felnőttünk és elkezdtünk lépkedni a saját kis ösvényünknek a járólapjain. Lehet, hogy sok mindent máshogy csinálnánk, mint ahogy csináltunk, de ha így cselekszünk, akkor valószínűleg nem lennénk most ott, ahol.

A Tokiói Sportlétesítmény Edzőtábora volt az a hely, amely megtanított minket szeretni, mosolyogni és értékeli azokat a pillanatokat, amiket az élet adott nekünk. Egy napon minden véget ér és amit most csináltunk egy másodperce, az is már a múltnak egy töredéke. Amikor a táborban voltam, akkor elfelejtettem a gondjaimat és csak az létezett, hogy itt vagyok a barátaimmal és együtt vagyunk. Más nem is számított. Ott voltam velük egy annyira varázslatos és elképesztő helyen, mely a fiatalok menedéke és mentsvára volt. Ha egyszer lesznek gyermekeim és sportolni fognak, akkor azt akarom, hogy ők is menjenek el abba a táborban, ahol mi voltunk évekig és tapasztaljál meg azt a szeretetteljes érzést, amit mi is éreztük, amikor beléptünk azon a nagy kapun, hogy a második otthonunk újra megnyithassa kapuit és végre, oly messze az igazi otthonunktól jól érezhessük magunkat azon a helyen. Egy olyan helyen, mely több, mint egy létesítmény és mindörökké több is lesz számunkra.

VÉGE

🌹🌹🌹

Véget ért az első olyan edzőtáboros könyv, ami nem a boldogságról és a táborban való szórakozásról szólt. A könyvnek sokkalta rosszabb vége lett volna eredetileg, de megváltoztattam végül.

Nehéz volt úgy írni egy edzőtáboros könyvet, hogy nem szórakoztathattam a srácokat, de kellenek ilyenek is.:-)

Nagyon szépen köszönöm nektek, hogy itt voltatok és egy újabb edzőtáboros könyvet zárhatok veletek. Remélem tetszett nektek a sok nehéz téma ellenére. Szeptember végéig szeretnék hozni majd még egy táboros könyvet, aminél nem árulom még el, hogy kivel is lesz, csak annyit mondok, hogy egy tokiói csapatból lesz a fiúka majd😄

Nagyon szeretlek titeket és ezzel a kis könyvvel részben lezárom a nyarat. Nem olyan volt ez a nyár, mint amilyet elképzeltem magamnak, de voltak benne jó dolgok is, amiket magammal viszek az őszbe.

Vigyázzatok magatokra, élvezzétek ki ezt a pár napot is és találkozunk egy következő könyvemben majd!💗💗