Locked Out of Heaven |Oikawa × Reader - Befejezett|

ten

Esti edzésen, nem volt itt mindenki, akinek itt kellett volna lennie. Oikawa nem jött el, Izumi pedig semmit se mondott, egyedül az edzőknek, akik szintén nem akarták megosztani velünk, hogy miért nincs itt a csapatkapitány. Mivel a délután folyamán ismét láttam, hogy kezd rossz hangulatú lenni, ezért arra tudok következtetni, hogy emiatt nincs itt. Viszont, mint később kiderült, többről volt szó és mindez csak a kezdete volt az állapotának. Habár próbáltam elterelni a figyelmemet, folyamatosan azon kattogott az agyam, hogy mi lehet a fiúval. Az esti edzésen mindössze fél órás volt, de szinte egy örökkévalóságnak éreztem. Közben beszélgettem más menedzserekkel is, de nem igen tudtam elterelni a figyelmemet és arra figyelni, amire valójában kellet volna. Aztán, a vége előtt öt perccel, vére el tudtam úgy kapni Izumit, hogy figyeljen is rám, teljes mértékben.

  - Szóval? - néztem mélyen unokatestvérem zöld szemeibe.

  - Szóval micsoda? - kérdezett rá és közben összefonta a kezeit maga előtt.

  - Hol van Oikawa? - kérdeztem rá arra, amit a legtöbben már akartunk tudni.

Izumi kinyitotta a száját, de végül semmit se mondott. Oldalra nézett feszülten és szerintem azon gondolkodott, hogy egyáltalán megossza-e velem azt, ami történt és ha igen, akkor miképp.

  - Ne akadj ki.

  - Ez már rosszul kezdődik, ugye tudod? - kérdeztem gombóccal a torkomban.

  - Eddig is szarul volt, azonban ez az állapot megmaradt. Mármint tényleg megmaradt. Belépett egy olyan fázisba, aminél tényleg nem tudom megmosolyogtatni könnyen. Arra mentem be most edzés előtt a szobába, hogy altatókat akart bevenni. Pont időben voltam ott és elvettem és el is zártam előle. Mikor kérdeztem, hogy mit művel, szótlan volt és nem is beszélt. Teljesen karikásak a szemei, napok óta nem alszik sokat és sokszor felkelek arra, hogy fent van este és nem alszik.

  - Micsoda? - suttogtam aggodalmasan.

  - Annyira látszik, hogy kivan. Fáradt a tekintete, alig akart velem beszélni, és erőtlen. Ha jobban megnézed, akkor le is van fogyva. Nem tudtam elrángatni az edzésre és csak feküdt az ágyában. Szerintem most alszik. Kértem, hogy egyen valamit, mert amúgy nem is vacsorázott, de nem akart enni. Kezd megijeszteni ez a viselkedése. Most felerősödött és nem tudom, hogy el fog-e múlni.

  - Attól tartok, hogy nem igen fog elmúlni... - haraptam az ajkamba, és tudtam, hogy jelenleg mi is zajlik le nála.

  - Én nem tudom ezt úgy kezelni, mint ahogy te tudtad. Nem próbálsz meg vele beszélni?

  - Ebben az állapotban nem igen menne most nekem - ráztam meg a fejemet - Habár most kicsit nyitott felém és segített is nekem, nem hiszem, hogy hagyná, hogy segítsek neki...

  - Te is úgy érzed, hogy kicsit megváltozott veled kapcsolatban? - emelte rám Izumi a tekintetét, amibe én belefúrtam a sajátomat.

  - Hát...Igen, kicsit. Viszont nem tudom, hogy miért, vagy meddig fog ez tartani.

  - Szerintem segített neki, hogy beszállt vele az unokahúga és átértékelt dolgokat magában.

  - Szerinted megtudom valaha, hogy miért ment máshoz? - suttogtam ki magamból erőtlenül.

  - Őszintén? Nem tudom, de azt akarom, hogy elmondja neked. Addig én nem fogom békén hagyni, amíg el nem mondja, hogy mi volt ez az egész és miért ment máshoz.

  - Félek, hogy az őszinte indokot nem fogjuk megtudni. És ez fájdalmas.

  - Bennem is hasonló érzések vannak, de próbálok inkább arra összpontosítani, hogy nem így lesz. Beszélt magával és szerintem elrendezett pár dolgot. Most időt kell neki hagynunk.